AMC Rebel "The Machine"&
RAMBLER SC/Hurst
Voltak idők, amikor az autógyárak egymásra vicsorogva, a dühödt Hulk arckifejezésével dobálták egymás felé és a kedves vásárlókra a vadabbnál- vadabb Izomautókat, a konkurenciát folyamatosan megpróbálván túllicitálni.
Dekorok, tuning opciók, őrült színek álltak össze egy hatalmas pszihodelikus öntöttvas erődemonstrációvá.
Természetes talán, hogy a nagy 3 mellet a kis, független autógyár is szerette volna magának a kis szeletjét ezért az AMC- American Motors Corporation- megalkotta a két nagyágyúját, melyeket roppant erős motorjaik mellett jellegzetes harci festéssel is elláttak.
Nos a most bemutatott két modell egyáltalán nem a sleeper kategóriába tartozik, ezek inkább azok a "srácok", akik rendesen ki vannak gyúrva, és ha pimaszkodsz velük akkor megfognak a gallérodnál fogva, és kiemelnek szépen a cipődből...
Nos a most bemutatott két modell egyáltalán nem a sleeper kategóriába tartozik, ezek inkább azok a "srácok", akik rendesen ki vannak gyúrva, és ha pimaszkodsz velük akkor megfognak a gallérodnál fogva, és kiemelnek szépen a cipődből...
Zavaros idők
1957-ig a Hudson és a Nash külön modellekkel rendelkezett, de változó sikerrel tudták csak típusaikat értékesíteni. Mondjuk inkább azt, hogy nem jól.
Ezért dönthetett AMC főnöke, George Romney, hogy összeolvasztja a márkákat, és Rambler néven árulja a kocsikat.
A számítás be is jött, rövidesen, 1961-ben már a 3 helyet foglaltál el a különböző modellek az eladási statisztikán, a Chevrolet és a Ford mögött. Ez óriási eredmény volt egy olyan kis cégtől, mint az AMC.
Sajnos azonban a Chryslernél sem aludtak túl sokáig a friss, bár elsőre meglepő kompakt szériái
 |
| Sok a bevezető, de itt van ez a két pimasz alak: 1969 Rambler SC/HURST és 1970 Rebel "Machine" |
Közben új vezetést is kapott a cég Ron Abernathy személyében, aki viszont felfogadta a korábban a Packardnál dolgozó Richard Teague-t akinek első fontosabb munkája a pazar-ám de végül mégiscsak sikertelen Merlin volt.
Ismét egy új főnökség érkezett 1966-ra, Roy Chaplin Jr. személyében, aki -ahogy az ilyenkor már lenni szokott- mindent lesöpört az asztalról és elkezdte felépíteni a versenysport részleget. Ez ugye abban az időben többeknek bejött, az akkori vásárlóközönség olyan érzékeny volt a versenysikerekre, mint manapság átlag autós a benzin áremelkedésére.
 |
| Persze a Javelin mindjárt a Mustang sörényét akarta megcibálni |
Jött is a jó formájú Rebel SST mely egy 343ci-s 280 lóerős motorral rajtolt el, és a kis American, mely kimondottan arányos letisztult formáival ismét jó dobás volt és vették is.
Ekkor persze, merthogy a márka bukása ilyen és ehhez hasonló rossz marketing döntéseknek volt javarészt köszönhető- a Rebel és az American maradt, Rambler néven, míg a Marlin és az Ambassadorok AMC logóval kerültek forgalomba.
Tehát egy márka típusai két néven, ugye világos nem? Nem? Nem csoda. Az sohasem jó, ha az tulaj nem tudja pontosan, milyen autót is vezet-mellesleg ez be is bizonyosodott, hiába próbálkoztak a későbbiekben más cégek is ilyesmivel...
1967 -ben aztán bemutatták a Javelint, mely a szerencsétlen sorsú Marlint váltotta, és ezúttal Teague keze már igen biztosan mozgott, az új kocsi csodaszép lett és azonnal vették is bőven...Ha ez nem lett volna elég, a Corvette & Co.-nak is készítettek egy riválist, a Javelin kétüléses sportváltozat az AMX-et, amely az előző rövidebb, két üléses verziója volt. persze ebből jóval kevesebb fogyott, mint az előzőből, de erre szerintem számítottak is.
Természetesen mindkét halat azonnal bedobták a mély vízbe- ebbe most magam is belekönnyeztem, olyan jó volt- a versenyeken Peter Revson és Jim Seffords mellet 1969-re elcsábították a Penske csapattól a Camaro-t hajtó Mark Donohuet is, aki igazi Ásznak számított abban az időben- igaz, tájékozottabb körökben ma is.
A remek pilóta és a jó kocsik összjátéka 1970 és 71-ben bajnoki címet hozott az AMC-nek, a Trans Am szériában, ahol ne felejtsük el, hogy csak úgy tobzódtak a komolyabbnál komolyabb autók, mit a Camaro 302 Z/28, a Mustang Boss 302, az AAR Cuda, vagy a Challenger T/A.
Az AMC-k rettentő piros-fehér-kék fényezést kaptak, és innen jött az ötlet, hogy....
Rambler SC/Hurst
...milyen csúcs is lenne ha egy gigantikus pajszerrel megpróbálnák belepréselni, a kis American karosszériájába az akkor az AMC legnagyobb motorját, a 390 ci-s ( 6.4 liter) nyolchengerest, mely Holley karburátorával ebben az esetben 315 lóerőt adott le.
 |
| Az ártatlanság kora, avagy így hordja a kis kasztniját az American |
Lehet nem volt óriás pajszer az AMC-nél, de lehetett a közös volt együttműködés is a Hurst Performance Research-al, melyre már rábíztak egy kis, 53 darabos szériáját is az SS/AMX-nek, mely akkor és ott 340 lóerőt tudott, de kis darabszáma miatt főleg a versenyeken találta meg új otthonát.
A kis önhordós autó csupán alig több mint 1400 kilót nyomott, így egy igen szerencsés, 4,5 kiló/ lóerős aránnyal rendelkezett. Mondhatnánk, az American kicsi teste először tiltakozott az óriásmotor behatolása ellen, de aztán...egyszer csak...elkezdte élvezni azt. Khm.
 |
| A reklám tisztázza is a legfontosabb kérdést |
A fedélzeten egy rövid áttételű 4 sebességes Borg Warner kézi váltó -természetesen HURST mechanikával- mely lehetővé tette a gyors kapcsolást, Twin Grip diffi sperrel, 3,54:1 áttételi aránnyal, Goodyear Poliglas redline abroncsokkal és relatív keskeny, 6x14-es sportacél felnikkel melyek belső részét kékre fényezték.
A dupla rendszerhez kimondottan hangos, fojtásmentes dobokat szereltek.
A kis kocsinál ez úgy nézett aztán ki, hogy a 390-es motor 576 Nm-t szabadított a csöpp kis gumikra, amivel a SC/Hurst 6.3 másodperc alatt hasított a 100 km/órás sebességig.
Hogy meg lehessen különböztetni a kocsit Sue néni bevásárlókocsijától, a kocsik egységesen fehér fényezést kaptak, kétoldalt tűzpiros betétekkel középen pedig kék csíkkal, melyet a motorháztetőn a légbeömlő és az azt körülvevő dekorok törtek meg, melyek mutatták a beáramló levegő irányát, és motor méretét- az egyébként nekem kissé furcsa formájú beömlőn.
 |
| Nem a nagymama varrta csiricsáréra |
Egyedülálló viszont az, ahogy az egyszerű , fekete utastérben visszaköszönnek a kocsi karosszériáján megtalálható amerikai trikolór és versenyszínek tónusai. Úgy döntöttek anno ugyanis, hogy a két fejtámlát vonják be színes anyaggal- mit mondjak, elég ütős lett a végeredmény.
A tesztelők méltatták a jó útfekvését az autónak- 57 % a súlynak elől volt, de szerencsére a keményebb rugók és a Bendix gyártmányú belső hűtött tárcsafék összhangban volt a kocsi súlyával és teljesítményével.
 |
| 1 a 324 szolidabb dekorból |
 |
| Információ gazdag dekorozás |
Bár nem tudta igazán megpiszkálni sohasem a nagyokat, a Hurst Rambler hamar egy igazán kellemes státuszt élvezett a srácok körében. Nem adtak el annyit és nem is voltak olyan gyorsak, mint az igazán nagyok- de piszok gyorsak azok voltak!
 |
| Egy a Baja 500-as versenyautók közül |
Az elindult 134 csapatból mindössze 73 ért célba- most figyelem- a 10 AMC-ből 7 a 30 órás limit alatt!
Szóval homokszórásban és kődarálásban elég jók voltak az AMC-k.
Még egy hiba
Ha esetleg még meg is úszták az előző ballépéseket a cégnél, akkor 1970-re nem túl szerencsésen lecserélték a kis Americant az új modellre, a Hornetre.
Ez több okból is hiba volt, egyrészt az American egyszerű, ám de jól sikerült vonalaival időtlenebb forma volt mint az új jövevény, jó volt bevásárlókocsinak a hétköznapokra, és tuti tipp az éjszakai gyorsulási versenyeken.
A Hornet, mely már névválasztásakor is erőltetett volt ahogy az 50-es évek sikeres Hudson típusára próbált visszamutatni- valójában nem volt más, mint egy kis semmilyen tucatautó, melynek sem kisugárzása, sem pedig spiritusza nem volt, és nem is lett soha.
 |
| A Machine nem volt olyan nyeszlett, mint a kis reklámhippi |
REBEL "The Machine"
Azért még nem veszett minden, Jim Wangers, aki már a GTO-t is segített a világra hozni, kitalálta a következő imázshordozó, a Rebel "The Machine"-t.
A Rambler név ebben az évben a süllyesztőbe került, ezért ezek a kocsik már AMC logóval kerültek forgalomba.
 |
| Működő Ram Air rendszer |
Az első selyem feketére fényezett prototípus 1968 nyarán kezdett tesztköreibe a wisconsin-i Union Grove versenypályán, de ennek az előszériás kocsinak aztán semmi nyomát sem találták a későbbiekben.
A Rebel az Americanhoz hasonlóan önhordó karosszériás kocsi volt, a Machine alapját a sportos SST adta, melyben erősebb rugók és gátlók, 7x15-ös sportacél felnik, négy sebességes kéziváltó Hurst mechanikával- vagy opcionális 3 sebességes automata- hoodscoop integrált fordulatszámmérővel és a Ramblerhez hasonló maximálisan támadásra kész fényezéssel várta a rátermetteket.
A motorháztető alatt megint a 390 ci-s motor lapult, ezúttal 340 lóerővel...és itt álljunk meg egy szóra.
Imént említettük a Baja versenyautók teljesítményét- versenyre felkészített motorokról esett a szó, nos gyakorlatilag ugyanilyen erőforrások kerültek a The Machine gépterébe is: az NHRA egy ilyen autón 420 ( !) lóerőt mért. |
| Az első 1000 darab The Machine trikolor színsémája után más színekben is kapható volt. |
1969 októberében, Dallasban debütált az új macsógép, 10 darabot vitt magával a bemutatóra a cég az újdonságból,melyből hármat azonnal és természetesen nem hiányozhatott a Hurst cég érdekeltsége miatt Linda "Miss Hurst Golden Shifter" Vaughn sem, aki bájos mosolyával és remek dekoltázsával emelte az összejövetel fényét.
Sajnos a reklám sem ütött nagyot, kevés volt az idő, hogy az imázsépítést rendesen kiaknázzák, így a The Machine gyakorlatilag úgy tűnt fel a semmiből, hogy senki sem tudott róla semmit.
Talán mondanom sem kell, hogy ez a tény is visszavezethető azokra az állapotokra, amik egyébként a cégen belül a vezetésben uralkodtak.
Mert hát milyen reklámszöveg az, ami szinte elnézést kér, hogy bár nem olyan gyors a kocsi, mint egy Corvette 427 vagy egy Hemi, de azért jobb mint vonaton utazni, esetleg egy Bogárhátú, vagy egy papás Cadillac!
 |
| Szálcsiszolt fémbetét és nagy The Machine felirat díszítette a belteret |
Ugyan már, milyen duma ez?
A bemutatón alkalmazott fogásokért sem kaphatnának fődíjat a marketingesek, a hippiruhába öltözött lányok, akik kézzel festett táblákat lobogtattak, úgy néztek ki, mintha egy háború elleni tüntetés résztvevői lettek volna.
Nem játék csíkok
Pedig a helyzet korántsem volt olyan rossz a kocsinak a cég 14,45 / 93 mérföld / órás sebességet ígért, de ezt már a Dallas Motor Speedwayon megjelent újságírók is könnyedén meglépték, -nos, lehet, hogy akkor nem azzal voltak elfoglalva, hogy a pólójuk színe menjen a sport cipőjükéhez, vagy csak simán meleg levegő termelésén kívül ne legyen semmi funkciójuk.
 |
| Dallas International Motor Speedway |
 |
| Vajon a lányokkal hozatták a profi reklámtáblákat is? |
Például A Super Stock & Drag Illustrated magazin elment addig, hogy egy csörlővel egyszerűen kirántották egy The Machine motorját, ami kapott egy gyárinál erősebb vezérműtengelyt, egy 850 cfm DP Holley karburátort, egy Edelbrock Hi-Rise szívóteknőt, egy pár Doug Thorley leömlőt, Trust dobokkal.
A teszt lényege végül is az volt, hogy mit lehet kihozni az autóból, olyan fogásokkal aminek nagy részét hozzáértőbbek pár sör között a haverokkal otthon a garázsban is kivitelezhettek. |
| Ilyen csinos volt a Machine külső fordulatszámmérője. Mindenki kínált ilyesmit aki egy kicsit is adott magára |
Ez mondjuk relatív, de ne felejtsük el, hogy nagy nevek is kezdhették kis hátsóudvarokban, a faterék háza mögött, hogy aztán országos névre tehessenek szert.
Visszatérve a módosítás után a Good Year slickekkel felszerelt, a 3,91:1 áttételű kocsi 13,53-13,34 mp alatt mente a negyed mérföldet.
Ezután még himi-humizás következett a gumik nyomásával, és láss csodát: a vadcsíkos Machine beszaladt egy 12 mp.-es időbe, egészen pontosan 12,81 volt az eredmény- ezért aztán már igazán nem volt min szégyenkezni, sőt egy- két nagy arcot könnyedén el lehetett kenni. |
| A Machine pöckösen tartotta a hátulját- a Station Wagon erősebb rugóival. |
Persze a gyár is gondoskodott extrákról, a Machine szempontjából érdektelenebb Cruise Control 60, az állítható kormány 45 dollár, míg egy klímaberendezés 360 zöldhasú volt.
Érdekesebb például a 5,00:1 (!) áttétel, Twin Grip sperrel hardcore drag versenyző arcoknak, melyhez ha automata váltós volt a kocsi, akkor kérhetett a vásárló Pistol Grip markolatot is akár 188 további dollárért. Ha kézi váltós volt, maradt a Hurst mechanika, egy T10 jelzésű Borg Warner váltó tetején.
Hogy az AMC merre is kívánt mutatni a The Machine verzióval az mutatja a "Service Kit" csomag is, mely 500 dollárért a legkedvencebb tuning összetevőket tartalmazta, és- most figyelem!- akár 400 lóerő fölé is tornázhatta a teljesítményt! (ugye, milyen érdekes? Mintha már eleve 400 lóerő felett lettünk volna...nos, őőő, na mindegy. )
 |
| Így néz ki 340, akarom mondani 410, elnézést, 420 lóerő |
Összesen 2326 darabot gyártottak a Machine-ből, de itt is vannak a ritkábbnál is ritkábbak, mint például a "Big Bad Green", amiből dokumentáltan csupán egy készült, vagy a 3 darab, ami csíkok nélkül, de Frost White színben, selyem motorháztetővel került eladásra.
Viszlát!
A dögösség fogalma AMC nyelven persze ismét az átalakult egy év után: a Rebel helyett az 1971-es év új típust hozott: a Matadort, mely egyébként még csak egy ránc felvarrott dolog volt, de már nem volt kapható a The Machine opció, hanem lecserélték az úgynevezett "Go Package"-ra mely egy 330 lóerős 6.6 literes motort kapott.
Wangers dühöngött, utálta az új nevet, és a módosításokat is melyek miatt a kocsit már közel sem látta olyan jónak, mint előtte. És Ő csak tudta miről beszél.
Persze ekkor már érezhető volt a tendencia aminek megemlítésével majd minden izomautókról szóló cikket be kell fejeznem, a horribilis biztosítási díjak és a benzin árának emelkedése elkezdték lassan kitekerni a túlmotorizált sportkocsik nyakát...
Említettem most is párszor a cégen belül dúló feszültségeket , melyek rendszeresen rossz döntésekkel és hibás lépésekkel párosultak- ezek az állapotok a későbbiekben sem változtak így pár éve volt már csak hátra a cégnek egy tulajváltás következett még- a Reanult vásárolta fel- majd a Chrysler végképp megszüntette az American Motorst.
Nagy kár érte, mert még az utolsó években is tudott érdekes modelleket és 4 kerék meghajtásos technikát produkálni- nem beszélve a korábbi menő verdákról, amikre mindig jó visszaemlékezni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése