A Brotherhood story

Superbird írásunkkal  kapcsolatban kerestem éppen képeket, mikor feltűnt egy Daytona, mely már korábbról is ismert volt számomra. Tudtam, hogy érdekes sztori húzódik meg mögötte, s így utánanéztem. Dögös autók mellet még egyéb nem mindennapi történetre bukkantam, melyben ezúttal nem is annyira csak a kocsikon van a hangsúly...

Szerencsére nagyon sok érdekes karaktert adott nekünk az Egyesült Államok motorizációjának fénykora. Legyenek azok művészek, szerelők, versenyzők de közülük is kiemelkedik egy férfi, mert olyan dolgot hozott létre tulajdonképpen spontán, amire sem előtte, sem utána nem volt példa. Ez a férfi “Big Willie” Robinson III volt, aki hitt abban, hogy az embereket közelebb hozzá egymáshoz a versenyzés.

LOUISIANA BLUES

Ebben az esetben a kiemelkedőt szó szerint, fizikális értelemben is lehet érteni, Big Willie ugyanis egy igazi óriás volt, 140 kilójához két méteres magasság tartozott, nos, a pali úgy festett, és olyan jószívű volt, mint  a Tom Hanks főszereplésével készült Halálsoron-ból John Coffey.( úgy ejtik, mint a kávét, de nem úgy írják)

A New Orleansban, Louisianaban született 1942-ben, a Louisiana State-ra járt, - akárcsak James Dean- majd átköltözött Kaliforniába, ahol a kalifornai Egyetemen fejezte be tanulmányait.

Big Willie Robinson III...

Gyerek és fiatalkorát az akkoriban szokásos faji előítéletektől terhes hétköznapok jellemezték. Külön mosdó feketéknek, külön tribün a versenypályákon, külön templom és minden ami akkoriban a délen természetes volt ha színes bőrű volt az ember.

Fiatalkori visszaemlékezéseiben azonban legnagyobb fájdalma mégis az volt, amikor még Louisianában egy történelem óra után a parkolóban 53-as épített Oldsmobile-ját megrongálva, kiszúrt abroncsokkal, betört fényszórókkal találta meg.

Az otthonról támogatott kaliforniai iskolai tanulmánynak azonban hamarosan vége szakadt: pénz nem érkezett már délről, ezért munkát vállalt egy autószerelő műhelyben.

 Ekkor vásárolta első versenykocsiját is, egy 57-es Oldsmobile-t, amivel rendszeresen részt vett gyorsulási versenyeken, egészen 1964-ig, mikor aztán megkapta behívóját. Két évig tartott a “Vietnam Tour” ahol egy különleges osztagban szolgált, 1966-ban visszatért Kaliforniába.

...aki valóban óriási volt!

Ott közben változott a világ, faji zavargások, a háború ellen és mellett voksolók összetűzései – melyek nem ritkán erőszakba torkolltak,- és egy teljesen más irányú, majdnem hogy kontrollálhatatlan gyorsulási verseny láz nehezítette meg a törvény embereinek dolgát.

A Street race versenyek, melyek természetesen illegálisan folytak kihívás elé állították a Los Angeles Police Departmen embereit mellyel alig tudtak mit  kezdeni.

Az akkoriban még Super, később Izomautóként ismert modellek, melyeket bárki meg tudott vásárolni, hot rodderek, motorosok, bogarasok, mind-mind versenyezni akartak, ebből rendszeresen következtek a  balhék és a balesetek.

Ebben a közegben Big Willie hamar ismertté vált, mert egyrészt remek szerelő volt, másrészt gyors pilóta, és olyan szervezői képességekkel rendelkezett, mellyel nem sokan.

TENNI KELL VALAMIT!

A legjobb formája idején 53 cm-es bicepsszel rendelkező óriás tiszteletet parancsoló méretével is feltűnést, keltett, de feltétlen megbecsülés övezte, mert mindent alárendelt annak, hogy a versenyzés útján a környék közösségét közelebb hozza egymáshoz, fajtól, nemtől, bőrszíntől függetlenül. Rövid időn belül a rend őreinek is feltűnt, hogy ahol Big Willie gyorsulási versenyeket rendez, azon a könyéken a bűnözési arány erősen csökkent!

Big Willie és felesége elválaszthatatlanok voltak

A kezdetben valószínűtlen feltételezés, miszerint a gyorsulási verseny lehet közösség építő is, valósággá vált. “ Ha kocsikról van szó és motorokról, akkor nem számít sem bőrszín, sem vallási hovatartozás.”- mondta Willie később egy interjúban.

1966 novemberében megalakították a National & International Brotherhood of Street Racers Inc.-t, mely nonprofit szervezetnek az elnöke maga Robinson volt, jobb keze pedig felesége Tomiko.

Még egy egyezséget is tető alá tudott hozni a rendőrség embereivel :  amíg gondoskodik róla, hogy versenyei által nyugalmasabb legyen a környék, addig a rendőrség szemet huny rendezvényei felett, sőt szerteágazó kapcsolatait igénybe véve, még lopott autókat is segített felkutatni.

Mr. King Daytona & Mrs. Queen Daytona

Ez azonban még nem volt minden, nem telt bele sok idő, és a rendőrök nem csak hogy segítettek lezárni a kívánt utcaszakaszokat, hanem még “magas sebességű tesztfutamokat “ is nyomtak bekapcsolt szirénákkal. Emellett még mentő is állt rendelkezésre esetleges sérülések ellátására.

RUN WHATCHA BRUNG!

Ez nagyjából annyit tesz, hogy versenyezz azzal amid van, és ezek a rendezvények tökéletesen be is töltötték ezen funkciójukat.  A tömeg óriási volt, esetenként 10.000 (!) látogató és 250 -300 autó állt rajthoz, de itt bármivel versenyezhetett az ember, még bringával és futva ( ! ) is meg lehetett tenni a negyed mérföldet. Bár utóbbi két mód izgalmai valószínűleg szűkebb keretek között mozoghattak. Talán ilyenkor kellett sör hozni.

Tomiko is aktívan versenyzett

A mérleg másik oldalán viszont ott volt az a tény is, hogy a környékbeli profi versenyzők is lekezdtek kijárni a Brotherhood által rendezett versenyekre, - a közeli Lions Drag Strip összes nagymenője kihozta versenyautóit! A profi liga is komolyan vette a versenyeket.

 Lényeg a verseny volt és a jó hangulat. Ha néha volt is csetepaté Big Willie azonnal lerendezte, egy ízben a tömeg előtt galléron ragadta a balhézókat, és ízes déli szavajárásával helyre tette őket, miközben azok megszégyenültek pislogták a földet maguk előtt.

Futótűzként terjedt a verseny híre, a szervezetnek egy időben 80.000 (!) tagja volt országszerte, ezért valami megoldást kellett találni, hogy továbbiakban életképes legyen a történet. Egy használható alternatívának tűnt a Terminal Island melyet évekig tartó keresgélés után 1974-ben tudtak a szervezők és önkénteseik birtokba venni.

A Brotherhood vezetősége

A Long Beach közelében fekvő volt katonai reptér megfelelő hosszúságú aszfaltcsíkkal rendelkezett, ahol a nagyobb teljesítményű gépek is biztonságosan tudtak versenyezni, és a hangzavar sem okozott problémát, hisz egy ipari területen helyezkedett el.

Egy ideig Big Willie a saját csomagtartójában hordozta magával az indításhoz szükséges “karácsonyfának” nevezett lámpasort és jelképes egy dollárt fizetett, hogy használhassák a közutakat, itt azonban már kiépített technika és Long Beachről hozott korlátok emelték a színvonalat. Lelátó is épült, de természetesen a költségek is emelkedtek, hisz havonta 1000 dollárt kellett fizetni a kikötői igazgatóságnak a terület használatáért. Szerencsére a pálya kezdettől fogva olyan jól látogatott volt, hogy a nevezési díj mindössze 10 dollár volt, de- ez is jól mutatja Big Willie szociális érzékenységét- tűzoltók, veteránok, rendőrök és a Big Brothers of America tagjai ingyen mehettek be.

 “Ez talán üzleti szempontból nem a legjobb - mondta egyszer Big Willie felesége, Tomiko- de a férjem így akarja! “ Még egy ügyvéd is tartozott az önkéntesek csapatához, aki pro bono intézte az esetleges jogi irányú feladatokat.

Irány a pálya, Mesterem

TELJES EGYETÉRTÉS

Hatalmas olvasztótégellyé vált a Brotherhood versenypályája, minden náció elfért egymás mellet. Jártak ide kőkemény motoros arcok, atlétatrikós latínók, veteránok, hajhálós színes bőrűek és fehérek, családok piknik kosárral, mindenki versenyzett mindennel, legyen az VW hippibusz, izomautó, Harley, hot rod, low rider,  lakóbusz, csőrös Mack, többször feltűnt Big Willie anyukája, Lula Mae Robinson is Cadillacjével!A pálya végén talán házi kukoricás sütit is osztott.

Ebből is látszik, hogy túl nagy szigor nem volt a kocsiátvételkor,- a jogosítvány bemutatása elég volt- de az nem is lett volna célszerű, hisz a lényeg pont az volt, hogy mindenki számára elérhető legyen a móka.

Az egész olyan volt, mint valami hatalmas népünnepély, melynek csak az volt a lényege, hogy a gyorsulási verseny által békét hozzon az emberek közé. Talán viccesen, vagy furcsán hangzik ez így, de működött, és a szervezők ezt halálosan komolyan is gondolták. Big Willie- akit először egy újságíró titulált így- szívesen fogadott chillis hagymás hot dogban is, de ha valaki nem állt ki ellene, akkor az óriás hangot adott véleményének, hogy akkor viszont nem is érdemli meg, hogy nyerjen. Később viszont adott lehetőséget a revansra is.

Big Willie szorosan együtt működött a rendőrséggel

KEITH BLACK HEMI

Big Willie abban az időben –csak úgy, mint felesége Tomiko – egy Keith Black által felépített 426-ci-s HEMI motoros Daytonát hajtott, melyek neve KING és QUEEN Daytona volt. Robinsoné piros volt, feleségéé pedig először zöld, majd pedig kék. Ez utóbbi volt egyben a vontató autó is, mellyel Willie kocsiját a versenyekre szállította, de ez nem jelentette azt, hogy a pár női tagja nem versenyzett volna aktívan.

 Ők ketten amúgy is elválaszthatatlanok voltak, még ha valami apróság kellett a boltból, oda is együtt mentek. Big Willie Daytonája egyébként feltűnik Monte Hellman filmjében a Two Lane Blacktop-ban is egy pár másodpercre, melynek főszereplője az énekes és dalszövegíró James Taylor és a Beach Boys egyik alapítótagja, Dennis Wilson- természetesen a betonkemény 55-ös nagy blokkos Chevy mellett.

A film pillanatképén jól látszanak a Brotherhood felvarrói is

A nyúlfarknyi filmszerep is segített, hogy a Brotherhood még ismertebb legyen, sajnos azonban a Brotherhood Dragrace Park veszélybe került, mert egy lehetséges építkezési területté vált, ahol ipari parkot akartak építeni, és nem úgy látszott, mintha akadna helyette B terv is.

Egy korabeli hirdetés az American Racing felnigyárnak

Big Willie még a polgármestert is megpróbálta meggyőzni, hogy a pálya léte segít abban, hogy az élet békésebb legyen Los Angelesben, előadásokat tartott, és remélte, hogy megkapja a polgármester, Richard Riordan támogatását, hogy országszerte nyithassak még több nagy városban Brotherhood pályákat. Tom Bradley  újságíró, aki 1977-ben riportot is készített Big Willieről és a Brotherhood Street Racersről később azt mondta, hogy soha olyan kitartó emberrel nem találkozott, mint a Robinson.

Tíz éven keresztül húzódott a dolog, többször be kellett zárni ideiglenesen a pályát, és egészen 1995-ig  a Street Racers tagjai több ízben elkeseredett próbálkozásokat indítottak, hogy a már régóta levegőben lógó terveket megváltoztassák, 
Sajnos azonban a döntő testület nem volt fogékony Big Willie érveléseire, és a helyzetet súlyosbította az is, hogy tulajdonképpen egész Los Angeles területén minden éjszaka illegális gyorsulási versenyek folytak, ahol a versenyzők több halálos kimenetelű balesetet okoztak. 
Így hát talán nem is csoda, hogy a vaskalapos bizottság hallani sem akart semmilyen gyorsulási versenyről. Majdhogynem boszorkányüldözéssé fajult a meghallgatás, úgyhogy végül több éves küzdelem egy konténer terminál épült az egykor olyan sok embernek kikapcsolódást jelentő területre.

Magazin címlap a kilencvenes évek elejéről

2007-ben aztán Tomiko elhunyt, melyet Big Willie sosem tudott megemészteni, ezután már sosem volt régi önmaga, bár még aktív próbált maradni, de időnként egyszerűbb volt tolókocsival közlekednie - többéves keringési zavar okozta betegsége végül 2012. május 19.-én halálához vezetett.

A Brotherhood tagjai a mai napig megpróbálják tovább vinni az a szellemi örökséget, amit a jólelkű óriás rájuk hagyott: a versenyzés tényleg összehozhatja az embereket, még olyankor is, amikor más próbálkozások kudarcot vallanak.

Tehát nekünk semmi más dolgunk nincs, mint hogy induljunk versenyezni, mert az JÓ!

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Tulajdonképpen ez volt az az autó, amit ilyen patinás -vagy leszakadt -állapotában megláttam: Big Willie utolsó Daytonája, mely ugyan elveszítette időközben Hemi motorját, és egy 440 ci-s RB blokkot kapott, de remek egészségnek örvend A Fordról levett jellegzetes Teardrops Scoopot nagyon szerette Big Willie, több autóján is volt ilyen.

Néhány kép a Terminal Island-i pályáról, háttérben a konténerek

jöhettek a menő izomautók...

 

...Big Willie- jobb oldalon :)- mindenkihez volt egy jó szava.

Funny Camaro- mindenhol konténerek

Hanyagul öltözött Firebird

Éjszakai verseny, az előtérben egy Brotherhood klubtag

...és egy korai C3-as Corvette, mögötte egy szemtelen kis Dodge Darttal

Ez itt pedig Robinson Superbirdesített műanyag karosszériás Barracudája, melyben már megszokott módon egy Keith Black által épített Hemi dühöngött. Itt a kocsi éppen csak elkészült, később rengeteg rendőrségi dekoráció mellett az elmaradhatatlan TOMIKO felirat is rákerült.

A Barracuda előtt Robinson 73-as szintén Daytonásított Chargere, melyet vontatásra és versenyzésre egyaránt használt, egészen a 90-es évekig.

gyufafej megvan? 

Egy Beatnik bandita Háziállata

Vannak olyan legendás autós figurák, akiknek 

sikerült olyat alkotniuk életükben, amiről sokan csak álmodoznak.

A Little Jewel

Ed Roth autót épített, fényezett, pólókat árult, autói modelljeit ezerszámra vásárolták, motoros magazinja volt, filmekben működött közre, még akkor is sikeres volt, ha egy dagadt kidülledő szemű patkányt vetett papírra, hogy a saját ízlésére görbítse a világot.

 És eközben lehet, hogy mezítláb volt időnként…

Tom Wolfe „Kandírozott Mandarinzselé színű Áramvonal” című műve a pop kultúra egyik igen jelentős darabja, mely stílusával, és szövegvilágával megjelenésekor abszolút újdonságnak számított. A magyar fordítás néhol remekbeszabott, máskor mai szemmel kissé szokatlanul átültetett szövege mégis egy átható képet mutat az Egyesült Államok mindennapjaiból az 1960-as évek elejéről.

Az, hogy egy olyan autóépítő, mint Ed Roth helyet kapott benne, már eleve azt sugallja, hogy a hórihorgas férfi nem csak magasságával emelkedett ki a tömegből.Az akkoriban divatos Beatnik irányzatot keverte a számunkra már ismerősnek mondható autóépítési vonallal, és technikákkal, melyek akkoriban azonban bizonyos szempontból teljes újdonságnak számítottak.

VIGYÁZZ AZ UJJADRA!

 A Beverly Hillsben 1933-ban született német származású Ed már gyerekkorában is állandóan az autókkal foglalkozott és valamit mindig bütykölt is. 

Vagy rajzolta a kocsikat, vagy éppen fából faragta ki, szigorú édesapja legnagyobb bánatára, aki egyáltalán nem akarta, hogy fia kétkezi munkát végezzen, ne adj Isten megsérüljön közben. Ennek ellenére a langaléta srác  már a középiskolában átépítette első autóját, egy 33-as Fordot.

Az egyetem során mérnöknek tanult, hogy még közelebb kerülhessen a kocsikhoz, aztán a Los Angeles Timeshez került.

1951-ben vonult be a hadseregbe, ahol 4 évet töltött el innen, kitüntetéssel szerelt le.

A nemsokára családos- öt gyermeke volt- fiatalember munka után kezdett el autókkal foglalkozni, először egy dekor, vagy hajszálcsíkozás, aztán szép lassan jöttek a komolyabb munkák, és az első átépítések, míg végül a mellékállásból főállás lett. A Crazy Painers nevű műhelyt Tom Kelly-vel és Baron Croiserrel nyitotta meg, de együtt dolgozott több híres autóépítővel, mint Von Dutch, Robert Williams, vagy Dave Mann.

RONGYOK, CSÍKOK, AUTÓK

A Roth Studio 1959-ben nyílt meg Maywood-ban, ahol már a kreativitástól majd szétrobbanó Big Daddy pólókat tervezett és árult az autó showkon,  -különc pólók- melyek különböző vagány feliratokkal és ábrákkal színesítették a fiatalság lázadni akarását.

Ed műhelye ahol különböző munkálatokat vállalt

A vagány pólók hirdetése

Sikerét Ed azzal magyarázta, hogy olyanok voltak mint a tetoválások, de bármikor le lehetett őket venni, és persze ne feledjük el, hogy például Rat Fink az Anti Mickey egér és társai- Mr. Gasser, vagy Mothers Worry-   bármikor alkalmas volt arra,  hogy a nyárspolgárok felháborodjanak. 

Adalékként az „engem mindig kicsinálnak” és „Anyám Lebukott”-hoz hasonló feliratok csak ráfejeltek.

Rothra jellemző, hogy egy idő után megelégelte, hogy minden kiállításon tucatnyian kérdezik meg, hogy „Elnézést, Mr. Rothhoz van szerencsém?”- ezért alkarjára tetováltatta nevét, hogy „ne kelljen állandóan magyaráznom.”

Egyébként is elég keményvonalas nézeteket vallott, hívták Detroitba is tanácsadónak, de nem volt nagy véleménnyel a „nagyon helyes” srácokról, akik játszottak az agyaggal, de egy kocsit még sosem raktak össze.

Hasonlóképpen szkeptikusan figyelte abbéli igyekezetét a Hot Rod Szövetségnek, hogy kissé jobb színben tüntessék fel az idősebbek körében bizony szálkának számító autóépítést és a Hot Rodokat.

És hogy ez mennyire nem volt tréfa, arra több példa is volt, hisz olykor elég volt, hogy egy kisvárosból kizavarjanak valakit a rendőrök, ha épített autóval érkezett. Így járt „Büdös” Doug is, Roth jobbkeze egy ízben.

 A Tweety Pie

Ennek ellenére- vagy éppen pont ezért- Roth azt vallotta, hogy a srácok magasról letojnak mindent, egyszerűen csak rodozni akarnak és gyorsulási versenyekre járni, bosszantani az ősöket, mert egész egyszerűen ezek azok a dolgok, amik érdeklik őket, no meg a lányok, és a szülői  tekintélynek ehhez vajmi kevés köze van.

ŰRHAJÓRA FEL

Roth első jelentősebb munkája egy Ford sedan volt, a „Little Jewel.”Ez még majdhogy nem egy megszokott Rod volt, de kivitelezése már határozott show autó jelleget mutatott, valószínűleg ez volt az első Custom Rod főleg hogy üvegszálas karosszériát kapott. A következő, az Outlaw viszont már erősen túl mutatott ezen is, már ami a barokkos formákat és a hihetetlen színeket illeti. Ekkora már a magazinok címlapjainak állandó szereplői lettek autói.A következő munkái már az akkor éppen dühöngő space age láznak emelnek emléket.A legtöbbjük tudatosan szakított a normál autók fogalmával, Az Orbitron vagy a Road Agent apró kis űrhajónak tűnhet, melyeken csak a leszálláshoz szereltek kerekeket.

Road Agent

Üvegszállal dolgozott a legtöbb esetben mely akkoriban forradalminak számított, és minden évben kidobott egy-egy új show autót, amit a REVELL nevű cég aztán sorra kezdett el műanyag makettként árulni. 

Big Daddy

A makettek miatt még több helyre hívták Big Daddyt- mely nevet pont a modellcég akasztott Rothra- de, bár már igen jól keresett, mégsem tudott lemondani szokásairól. Ezek közül az egyik az volt, hogy ahol éppen elfáradt, ott állt meg kocsijával pihenni, egy ízben, amikor az indiana-i Terre Haute-ban járt fogta magát,  kiment a közeli kukoricatáblába éjszakára, végigfeküdt az ülésen, kidugta a lábait az ablakon, és durmolt egyet. Arra járt azonban egy srác, aki felismerte a „híres autóépítőt” és le is fotózta, ahogy ott hever a szokásos fehér pólójában, amiről szintén nem mondott le. A képet beküldte a Revellhez, hogy íme ,itt az Önök Custom királya akire olyan büszkék. Utólag Roth csak annyit fűzött hozzá,. Hogy igen jó gépe lehetett a srácnak, mert még a lábaim körül repkedő legyek is látszottak a felvételen. Több sem kellett, elkezdett frakkot és cilindert hordani, miközben túláradó nyájassággal „csókolgattam a mazsolák kezét.”

1 cent =32000 dollár

A Hórihorgas vagány készleteinek sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint az az adat, hogy 1963-ban a Revell cég minden egyes eladott makett után egy centet adott Rothnak, de év végére ez az összeg egy év alatt 32000 dollárra rúgott!

 De ebben az esetben sokkal több volt az alkotó számára egy szimpla figuránál a dagadt dülledő szemű patkány.

Amikor még Roth nem volt "túl szakállas"

„Amikor elkezdtem rajzolni először csak a rajz volt maga, mely segített hogy a saját világomat kialakítsam.Azt a világot, amiben a szülők a tanárok és a felelősségteljes személyek nem fértek bele.

SZALAD A KUPOLÁS ŰRSZEKÉR

A 60-as évek közepén Roth ismertsége a tetőfokára hágott, modellkészleteit az egész ország ismerte és vásárolta, szédült Customjai , mint például a hintófazonú Driud Princess a kiállítások abszolút sztárjai voltak.  Sztár volt ő is,és ez a már említett Tom Wolfe könyvben neki szentelt fejezet is igazolta,  az író Salvador Dalival húzott párhuzamot művészetének és személyiségének extravagáns mivoltában.

Az Orbitron restaurálása után

Még éppen szerencséje volt a Mexikóból megmentett Orbitronnak, melynek többek között az első fényszóró kiképzése volt a különlegessége.

A már említett Orbitronon például azért volt csak az egyik oldalt fényszóró, mert a „szimmetria eleve megszakad, amikor a vezető beül a kocsiba.” Viszont a másik oldalon eltolva három színes fényszóró is volt, melyek egy pontba  fókuszáltak-és ismét egy fehér fényt adtak ki. Mint mondjak, a srácok imádták az ilyesmit.

Érdekességképpen épített néhány trike-ot is, mint az American Beetle, a Mailbox, vagy a Rubber Ducky. Itt sem ragaszkodott a V8 –as erőforrásokhoz, használt Ford Big block-tól  kezdve Corsair 6 hengeres boxeren át, Harley V2-est is az építéseihez, sőt Honda erőforrást is alkalmazott.

A lényeg a nagybetűs ÉPÍTÉS volt. A motorozás egyébként annyira felkeltette a figyelmét, hogy egy időben sokat lógott néhány Hells Angels-es motoros arccal is, ebben az időben több festményt is készített zord motoros haverjairól.

A Mail Box

Tetézvén, egy magazint is elindított, Choppers címmel, mely 3 évet élt meg és kizárólag erősen átalakított motorokkal foglalkozott. Ez a fekete-fehér kiadvány volt talán az egyetlen bedőlt ötlete hosszú évek óta- pár szám után abbahagyta a deficites kiadvány készítését.

Ez éppen probléma lehetett, de volt nagyobb is.

Az egyik komoly bevételi forrását jelentő Revell  makett gyártó céggel való együttműködése véget ért. A balhészagú szakállas csibészek már igazán nem fértek bele egy játékgyártó cég simára borotvált, kisfiúkra kedvesen mosolygó arculatába, így elbúcsúztak a hórihorgas beatniktől.

Lost in Mexico

Roth egyik legjelentősebb autója az Orbitron évekig úgy szerepelt a custom rajongók aktájában, mint „elveszett.” Darryl Startbird még 1967-ben megvásárolta a kék rakétát 750 dollárért Roth-tól, pár évig megtartotta, majd eladta, de sem hogy pontosan mikor sem pedig hogy kinek nem tudta. Legközelebb a kocsi egy texasi Doktornál tűnt fel, aki autókat is gyűjtött, de egy másik projekt miatt eladta egy fickónak, aki viszont drogban utazott, kicsit hűsölt is, majd egy cimborája által a kocsi átkerült Mexikóba, ahol egy férfi vette meg aki a városka felvonulásaira- fieszták alkalmakor- használta integető kocsinak az érdekes építést. Sajnos őt 1991-ben egy utcai csetepaté során lelőtték, így az Orbitron az unokaöccséhez került egy raktárba, ami közvetlenül annak felnőtt filmekkel és könyvekkel foglalkozó üzlete mellett volt. Innen, Ciudad Juarez-ből sikerült a mostani tulajnak hosszas könyörgés árán megvennie, megküzdve az unokaöccs szentimentális ragaszkodásával, mely a szitává lőtt rokonhoz és  kocsijához fűzték.

LEGENDÁK ELADÓK

A volt Show és integető autó mexikói fellelésekor

Abban az időben olyan rosszul állt anyagilag, hogy el kellett adnia 15 építését, nem sokkal később rátalált a Mormon hit is, és visszavonult az egykor pont személye miatt pezsgő Custom világból.

Mondani sem kell, hogy ez a világ egyáltalán nem feledkezett meg Big Daddy-ről már 1977-ben megrendezésre került az első Ed Roth Reunion elnevezésű összejövetel.

Roth sokáig grafikusként dolgozott Knott’s Berry farmján, majd 1988-ban Utah állambeli Mantiba költözött negyedik feleségével, ahol ismét ihletet kapott, hogy építsen valamit.

Valószínűleg  ez volt az a pont, amikor már nem munkának, hanem tiszta hobbynak tudta ismét tekinteni az autózást, ekkor 1995-ben jöhetett a Beatnik Bandit II majd 2000-ben a Stealth-t mely egyben utolsó munkája is lett, hiszen 2001 április 4.-én a műtermében szívrohamot kapott és meghalt.

Az viszont tény, hogy a mai napig az egyik legjelentősebb és legérdekesebb alakja a Kustom Kulture-nak, stílusát mai napig sokat követik, kézzel, papírlapra rajzolt skiccei is több ezer dollárért cserélnek gazdát, és sorban restaurálják és mutatják be autóit és motorjait.

Rat Finkkel a Patkánnyal, aki meghozta a hírnevet

Vagy éppen azokat a bizonyos üvegkupolás űrhajócskáknak látszó tárgyakat, melyek kandírozott mandarinzselé színű hajszálcsíkokat húzva rajzottak egész életében feje köré.

Don Yenko

MEET THE MEAN ONE

Éppen most elkezdett sorozatunkban a Muscle, leánykori nevükön Supercarokkal foglalkozunk. Első témánkkal főleg a Chevrolet rajongók kedvében járunk, amikor bemutatjuk Don Yenkot és az általa túltenyésztett Chevyket.

Donald „Don” Yenko 1927-ben született a Pennsylvaniában. Édesapja egy Durant Motors kereskedést üzemeltetett Bentleyville-ben, egészen a márka megszűnéséig.

Ekkor a papa átnyergelt a Chevrolet márkára, amivel valószínűleg nem tett rossz lóra, hiszen 1949-ben nyitott egy második kereskedést is Canonsburgben.

Aki ismeri Don munkásságát azt hihetné, hogy majd olyasmi formán folytatódik, mint például :” A fiatal Don már tini korában a műhely mögött szerelte saját maga által tuningolt versenyautóját”- vagy valami ilyesmi, de ő csak a 30-as éveiben csatlakozott tevékenyen a családi vállalkozásba.

Don addig inkább más dolgokkal volt elfoglalva, 16 évesen letette a pilóta jogosítványt, egyetemre járt a Penn State-re, szolgált a Légierőnél, autóversenyzett és remekül játszott jazz pianínón.

Don Yenko egy esősebb versenyén valamikor 1961-ben

Csak egy megérzés, de a felsoroltakból azt gondolnám, hogy a gyengébbik nem is erősen érdekelhette, mert a felsorolás kissé playboyosnak tűnik. Ha nem így volt, sorry, Don. :)

A tehetséges, és megszállott versenyző sikereit Corvetteken aratta, ám amikor a hatvanas évek elején egy bizonyos Mr. Shelby elkezdte a világra szabadítani mutáció útján veszélyesen gyorssá tett Cobráit, dacból született Mustangjait, így valamit tenni kellett, hogy az évek során kevésbé versenyképes Chevyk ismét parolit tudjanak nyújtani a Ford erőforrásokkal szerelt ellenfeleknek.

A Yenko Chevrolet már 1957 óta várta azokat a vásárlókat, akik spécizni akarták autójukat, nekik a cég szerelői a műhelyben be is szerelték a megrendelő által a showroomban kiválasztott alkatrészt. A kihívás megvolt, a lehetőség is, így nem csoda, hogy 1965-ben Don kihozta az első „szériában” gyártott Yenko autót, a Stingert.

Egy 1966-os Yenko Stinger

Minden autóversenyző tisztában van vele, hogy a súly a legnagyobb ellensége a kocsinak, így Don először a Chevrolet kisautóját- mely elvileg a VW bogár ellenfelének szánt a Chevrolet- a Corvairt kezdte el hergelni.

A boxer hathengeres kocsikat több verziós motorteljesítménnyel kínálta, melyek értékesítéséhez egy kereskedői hálózatot is igénybe vett, melynek például a Nickey Chevrolet is tagja volt.

Megkapó a lazaság a sikeresség tükrében hogy Yenko a légterelő kittet például az ebédre rendelt pizza kartondobozaiból modellezte ki.  J A Stingernek keresztelt Yenko Corvairek a csúcsot jelentő Stage IV verzióban 240 lóerőt teljesítettek. Talán a kartondoboz ihlette kit lehet megmosolyogtató is, de az erős motorokhoz sok opció is elérhető volt, mely, mint például erősített ültetett futómű, direktebb kormányzás, és diffizár is. A Stage III-tól már módosított hűtés, polírozott szívócsatornák, kovácsolt dugattyúk és 10,5-ös sűrítés járt. Ez 220 lóerőhöz volt elég és a brosúra szerint erősen ajánlott volt versenycélokra.

MEET THE CAMARO

1967 aztán egy új lehetőséget hozott Yenko számára- az újonnan megjelent Camarot. Itt már volt lehetőség a remekbeszabott V8-as motorok használatára- melynek nem is kimondottan tuningolt darabok voltak, hanem egyszerűen azok a motorok, amiket a GM-nél alkalmazott 400 ci- ben meghatározott Midsize szabályozás miatt nem szereltek a Pony vagy Midsize autókba.

Egy 68-as Camaro mellet ahol az Atlas felniket
reklámozzák. Bal oldalt maga a "Don"

Így épültek a sosemvolt 427 ci-s izom Camarok, amiket egy ideig motor nélkül, ám de erősített felfüggesztéssel, rövid 4:10-es végáttétellel és 4 sebességes kéziváltóval érkeztek Canonsburgbe, ahogy aztán jöhettek a 7 literes Corvette motorok és a diákok által 5 dollárért felragasztott egyedi rally csíkozás…

1967 –ben 107 kemény arc óhajtott  a Super Camarok-ból, míg 68-ban 65 megrendelés érkezett. igaz ebben az évben már könnyebb dolga volt Yenkonak, hisz egyenesen a gyárból kaphatta a készre szerelt COPO Camarokat, melyekre nem vonatkozott a limit, hisz kereskedői különleges rendelésről volt szó.

Egy 1968-as Brosúra borítója

Pontosan  nem lehet tudni, ki volt az az elvetemült, aki először tette bele a Corvette akár 450 lóerős motorját a Camaroba, egyesek szerint Dick Harrel, aki később Yenkonál dolgozott, de lehetett a szintén Chevy kereskedő Dana is, bár talán sosem tudjuk meg… a Yenko Camaro már mindenképpen legenda. Még azok is találkozhattak Yenko Camaroval, akik inkább csak a Fast and Furious lévén jutnak autós szellemi táplálékhoz. A sikersorozat második részében a HEMI Challenger mellett egy Yenko Camaro volt az egyik igazi detroit-i „gyilkos” akivel tudták a kisfiúk is, hogy nem lehet csak úgy szórakozni. Igaz, a filmes kocsi csupán egy „klón” volt, de megjátszottak rajta mindent, amit kellett, egy 425 lóerős 7 literes motort építettek bele és a csíkozást is megkapta, hogy aztán emlékeim szerint egy hajóra zuhanjon.

A GM által nyújtott COPO opció tulajdonképpen azt jelentette, hogy bármit lehetett, ami rendelkezése állt, szabadon garázdálkodhatott a gyár által valaha kitalált spéci összetevők közül, ráadásul így a kocsik megkaphatták a teljesen normális garanciát is. 1969 aztán egy új típust hozott, a személyes kedvencemet az akkori Chevroletek közül, a Chevelle-t. A középkategóriás kupé éppen egy évvel azelőtt kapta meg szuperszexi,  „hosszú motorháztető, rövid csomagtartó” karosszériáját. Ebből 99 darab készült, de van ritkább Yenko kocsi is, hisz kis számban kés alá került pár Nova és Corvette is- melyek azonban nem COPO autók voltak.

Nos, el lehet képzelni, hogy a kompakt Nova a rettenetes 427-es motorral bárkit azonnal megmért, hogy műmájer-e vagy igazi tökös gyerek. Valószínűleg a legtöbbet eleve versenycélokra vásárolták az elkészült 37 darabból. Sok mindent nem

Ez volna a félmilliós Nova 427. Dollárban, természetesen.

is kellett csinálniuk, hisz a kocsi alacsony 11 másodperces időket futott a negyed mérföldön és mindössze 5 másodpercet kért türelmetlen tulajdonosától a 96 km/ órához. Jelzem ezt a mai mértékkel  használhatatlan gumikon.Sokat mond el az a tény is, hogy egy ilyen autó manapság 400-500 ezer dollár ér. Ehhez képest egy Yenko Deuce LT1 Nova kimondottan akciós a maga 100- 120 ezer dolláros árával.

Biztosítás- biztonság

Ezt gondolhatták sokan, de egy izomautóval könnyen lehetett elég nagyot esni, mert bár a holdat meghódították az Amerikaiak, egy tisztességes féket, vagy egy a motor teljesítményéhez elégséges futóművet csak bajosan tudtak kitalálni. Rendben, nem tudhatjuk mi történt akkor ott a holdraszálláskor,  beszélnek

1969-es COPO Camarok várakoznak Yenko telepén. A mezőn.

 ezt- meg beszélnek azt,mondjuk elővették a csúcstechnikát a srácok amit nem alkalmaztak a gépjármű fékberendezéseinek tervezésekor.

Lényeg, hogy a biztosító társaságok büntető tarifákkal akarták visszaszorítani az izomautók rajongóit, ezért Yenko

Komolyabbnak mondható szállítmány

a Novát 1970-ben az LT1 jelzésű kis blokkal árulta, melyek micsoda maglepetés, még mindig átkozottul gyorsak voltak. A kisebb súlya a 350 ci.-s motornak és a még mindig rendelkezésre álló 360 lóerő nem véletlenül kapta a Yenko Deuce nevet. Ez az új Z28-as Camaro és LT1 Corvette motorja volt egyébként, a kocsik kaptak menő dekorokat, emblémákat és egy két kiegészítőt is a belső térben. Ezekben az időkben már feltűntek a fejtámlákba varrt  sYc betű kombináció is, mely a Yenko Super Cars-t jelölte. A 175 darab Deuce-ből az utolsó 50-et egyébként a Hurst cégnél szerelték össze. Volt még érdekesség, a kompakt autókba szentül hívő Yenko aztán a  Bort Performace-al karöltve beturbózta a Chevy Vegát és kihoztak 155 lóerőt a 2.3 literes Stinger II névre keresztelt kocsiból. A Környezetvédelmi Hivatal szabályozása miatt kénytelen volt a kocsikhoz külön odaadni a turbo feltöltőt. Nos, ehhez nem tudok mit hozzáfűzni, talán csak talán azt, hogy ha könyv lenne, átlapoznám ezt a félelmetes Novákhoz és Camarókhoz képest eléggé unalmas részt.

 De van még érdekes fordulat a történetben, mert a

1969-es Chevelle 427 "L72"

Yenkonál Hondákhoz is (! ) lehetett tuning cuccokat venni. Akit érdekel, mik lehettek azok, nosza rajta keressen utána, én nem vagyok elég motivált a kérdésben.

TURBO Z

1981-ig sok érdekesség nem történt, a hetvenes évek plüssbe, díszesen ízléstelen sisakos, pajzsos emblémákba fojtotta  az autózást, így egészen 1981-ig kellett várni a következő és egyben utolsó próbálkozásig, melynek Turbo Z volt a neve és egy Z28-as Camarot takart,

A félelmetes 2.3 four banger turbo 

melynek teljesítményét egy Turbóval emelték.  Ez talán a legritkább Yenko kocsi, összesen 19 darab talált gazdára…

1982-ben Yenko eladta a céget, és bár én úgy gondolom, valamivel azért még előrukkolt volna az évek folyamán, nem volt rá lehetősége, mert 1987 március 5.-én lezuhant Cessna típusú repülőgépével a Nyugat virginia-i Yaeger Repülőtér kifutójától nem messze. Yenko tapasztalt pilóta volt valószínűleg technikai hiba okozhatta a balesetet, melynek során a gép majdnem függőlegesen csapódott a földbe- Yenko és 3 utasa a helyszínen életét vesztette.

Az eltelt évek során csak 1-2 gyenge próbálkozás volt a Yenko névvel piacra dobni autót, de egyik sem tudta a régi nagyblokkal szerelt legendák spirituszát felidézni - ami azért is lehet, mert a múltat nem lehet visszahozni…

Bár én mindenkinek azt ajánlom, hogy próbálja meg azért. Egy dögös Izomautó pont megfelelhet erre a célra.