A JÁTÉK NEVE: GYŐZELEM
Avagy a Szárnyas harcosok Klubja
A jólöltözött férfi megütközve figyelte a
hatalmas üvegfal mögött álló autót. Hosszú volt, hegyes orral, és a hátulját egy
irdatlan méretű légterelő uralta. Azon gondolkozott, hogy ilyet még életében
nem látott. Kérdőn fordult a körülötte álló férfiak felé, de végül nem szólalt
meg, hanem ismét a kocsira pislantott. Elővett egy ezüst cigarettatárcát, és
rágyújtott egy füstszűrősre. Lassan fújta ki a füstöt, majd leengedte karját.
Végigsimította állát, és végül elgondolkozva lassan megszólalt:
-Meg fogja nyerni a versenyt?
A fehér köpenyes férfiak kissé
tanácstalanul álltak, valahogy egyikőjük sem kereste a szemkontaktust az öltönyössel.
Egyikőjük zavart ábrázattal törölgette vastag szarukeretes szemüvegét, egy
másik pedig elmélyülten számolgatta mellényzsebében a tollakat.
Végül az egyik megköszörülte torkát, és
válaszolt:
-Az alaktényezők nagyon jók, sikeresek
voltak a szélcsatornás kísérletek, Mr. McCurry, a motorjaink pedig nagyon
erősek.
Amaz bólintott, beleszívott cigarettájába
és határozottan megszólalt:
-Nos, akkor az ördögbe is, építsük meg
ezt a kocsit!
DODGE CHARGER DAYTONA 1969
A hatvanas évek végén a Stock Car versenyek
hihetetlen népszerűségnek örvendtek. A „Win on Sunday- Sell on Monday” –nyerj
vasárnap, adj el hétfőn- valós dolog volt, akinek a versenyautói jól
szerepeltek adott hétvégén, annak jól alakulhatott a hétfője is eladás
szempontjából, és ezeken a Superspeedway versenyek a gyártók teljes
büszkeséggel tudták prezentálni termékeiket.
A Moparok legendásan jól teljesítettek, a
pár évvel azelőtt bemutatott, versenycélokra kifejlesztett 426 HEMI motorok egészen
addig uralták a Stock car versenyeket, amíg egy addig teljesen új, - jó, kissé
szarkasztikusan kifejezve- „ismeretlen”dologgal
kellet szembesülniük: a légellenállással.
Ez volna a légcsatornában használt makett. |
Szerencsétlen módon a Ford és a Mercury
ebben előrébb járt, mert a versenyekre kifejlesztett Talladega és a Cyclone
Spoiler áramvonalasabb volt, mint a Dodge fiúk álomszép Chargerja, így sokszor
előfordult, hogy a legkiélezettebb helyzetekben a Fordosok szép lassan
megelőzték a Chrysler büszkeségét. Jelzem csendesen, már akkor 300 km/ órás
sebességekről beszélünk, a Dodge kicsivel alatta, a Mercury kicsivel fölötte
tudott hasítani, de a nagyobbik baj az volt, hogy ilyen sebességnél a Charger
hátulja hajlamos volt a kanyarban a kitörésre. legyen ez egy figyelmeztetés az
összes Charger tulajdonos számára, akik ezeket a sorokat olvassák: 300 körül
odafigyelni , Uraim!
A Fordok fölénye természetesen
elfogadhatatlan állapot volt a Mopar számára, ezért 69-ben egy speciálisan
kialakított Chargert fejlesztettek ki, mely az 500-as nevet kapta visszautalva
a homologizációhoz szükséges darabszámra. Az idő szorított, ezért csak
optimalizálásra futotta, a Fordhoz hasonlóan az egyébként beültetett hűtőrácsot
kijjebb tolták az első lökhárító síkjába, hogy a mélyen ülő pofa nem túrja
feleslegesen a maga előtt tolt levegőt, -egy Coronet rácsát építették be- persze
lemondva a rejtett fényszórók nyújtotta jampifaktorról. A hátsó szélvédőt is a
C oszlop síkjába hozták a szokásos süllyesztett helyet, hogy ezzel egy simább
hátsó részt érjenek el.
Sajnos az igyekezet és a szűkös idő nem
engedte, hogy egy tökéletes megoldást tudjanak a mérnökök prezentálni: a kocsi
nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, csupán 5 mérföld/ órával lett
magasabb a végsebessége, így további lépésekre volt szükség. Persze, most már
még kevesebb idő volt, így bármi elfogadható volt, hogy végre az „átkozott
Fordosokat” móresre tanítsák. Rövidesen újabb őrület kezdődött el a Creativ
Industries nevű cégnél, ahol egyébként több Chrysler koncepció autót is
építettek már a már meglévő módosított hátsószélvédős 500-ból elkezdték
kifejleszteni a Daytona-t.
HEGYES ARISZTOKRATA ORR
A kocsi elején egy, a Corvettre
emlékeztető hegyes maszk idom és bukólámpák kerültek- jó az összehasonlítás
sántít, hisz ez olyan volt, mintha egy nem túl ügyes kezű- esetleg leitatott-
középiskolás rajzolt volna kutyafuttában egy C3-ast.
A lényeg viszont a légellenállás javulása
volt, és ne feledjük, hogy a Moparnal anno remekül szórakoztak a Mercuryk
hihetetlenül hosszú „Cyrano” orrán is.
Egy utcai Daytona |
McCurry és csapata akkor éppen fütyült
rá, hogy néz ki a kocsi, a lényeg a végsebesség emelése volt kizárólag,
hosszasan kísérleteztek több verzióval is, melyeket 3:8 fából készült
makettekkel teszteltek a légcsatornában.
Végül a Daytona Charger egy 18 coll
hosszú maszkot kapott, sajnos a csúcs csak egy keskeny kis légnyílást engedélyezett,
a fellépő termikus problémákat nagyobb hűtővel és két kis extra légbelépővel
próbálták orvosolni- elméleti síkon sikerült is, hisz a versenypályán ritkán van
dugó, de állítólag a széria utcai autókon felléphetett túlmelegedésből adódó
probléma. Nem mellékes hogy az új orrkiképzés az első futóműre ható
felhajtóerőt is csökkentette.
Az első sárvédők tetején lévő két
fordított beömlőre több magyarázat is van, az egyik szerint a kerékjáratban
feltorlódó levegőt kellett kivezetniük, a másik, sokkal profánabb verzió
szerint viszont egyszerűen a versenyautók ültetése és a széles versenygumik
felül beleértek a karosszériába- ezt orvosolták.
Nos, ki ezt mondja, ki azt, nem törnék
pálcát egyik verzió felett sem, mindenesetre a korábbi 500-as szérián nem voltak
ilyenek, mégis gurultak, de tény, hogy a Daytonán ott vannak…
ILYEN NINCS IS.
A mára már legendássá vált hátsó szárny
58 coll magasan tör az ég felé, aminek pozitív hatása annyi bizonyára volt az
utcai autókon, hogy ki lehetett nyitni tőle a csomagtartót. Itt is van B verzió
is, miszerint tényleg csak azért ilyen magas, hogy a csomagtartóhoz hozzá
lehessen férni, hisz a széria verzió esetén elég nevetséges lett volna egy
hozzáférhetetlen pakktartó. Ennek okán először a már „kész” szárnyat módosítani
kellett, mert ugyan ki lehetett nyitni a csomagtartót, de a pótkerék már nem
fért volna ki rajta. Ja, kérem, mindenre nem lehet ilyen kapkodásban figyelni,
nem igaz?
Mókás vagy sem, a szárny egyébként
betölti funkcióját, a sík részét ráadásul állítani is lehet így növelve még
jobban a leszorító erőt, sőt, még Linda Vaughn bájos testét is elbírta, ami
azért elmond valamit az egyébként üvegszálból gyártott alkatrész minőségéről.
Végül a kocsi A oszlopa a szélvédő két
oldalán kapott egy-egy burkolatot még, mely szintén a jobb légellenállást volt
hivatott szolgálni.
A végeredmény igazán mellbevágóra sikeredett,
ováció és döbbenet fogadta a kocsit amerre felbukkant, az autós újságírók
vegyesen reagáltak az optikára, volt, aki merésznek gondolta, volt aki a kocsi
valódi céljára összpontosított, de voltak olyanok is, akik egyszerűen
kiröhögték a Dodge-ot.
Bobby Isaac K&K Insurance Daytonája |
A „Hé Batman, tudsz repülni?!”
felkiáltás, és a „ronda egy csónak ruhaszárítóval” mellett azonban volt olyan
is, aki rohadt menőnek tartotta a kocsit, és fel volt háborodva, hogy ugyan ő
minden opciót beixelt a Chargerjének
megrendelőjén, de ilyen orrot és szárnyat mégsem kapott…
A kocsihoz kétféle motort lehetett
megrendelni, az egyik a 440ci-s (7.2 liter) Wedge volt a másik pedig a 426-os
Hemi (7liter), előbbi 375 utóbbi 425 lóerős teljesítménnyel. Ezek egyike sem
volt
Ilyen lakájos is lehetett egy utcai Daytona belseje. |
újdonság, talán csak annyit kell megjegyeznünk, hogy az utcai Hemi
természetesen elmaradt a versenyre felkészített motorok teljesítménye mögött kb.
450-460 on the street és 550- 560 on the track, az utcain természetesen
feláras volt a Hemi viszont alapból 4 sebességes manuális váltó járt,- itt a 3
sebességes TQ727 esetében kellett még egyszer a kasszához járulni. Az 503
darabból 70 autó kapott Hemi motort is, így mondhatjuk, hogy a ritka autók
között is van még ritkább…
De Bobby Allisonnak puritánabb kiképzéssel kellet megelégednie |
Egy utcai 440ci.- 3 Darab dupla karburátoros verzióban |
A belső kialakítás természetesen
személyautós volt, minden földi jóval, mint padlószőnyeg, ajtókárpit
műfabetétes középkonzol rally műszeregység, nyoma sem volt a versenyautók
puritán atmoszférájának, igaz lehetett benne padülés is elől, ami mondjuk nem
túl sportos, de míg elölről nem volt nagyon feldekorozva a kocsi, a hátulján
egy széles csík futott át keresztben melyben a „DAYTONA” felirat állt.
A Chrysler gyári építőcége a Creative Industries
egyébként a kocsikat nem teljesen készen adta át szállításra, mert az „Aero”
orr egyszerűen túl alacsony és hosszú volt ahhoz, hogy az autószállítóra
férjen, így azokat a kereskedőkhöz megérkezvén szerelték fel.
Bobby Isaac azt nyilatkozta a Daytonáról:
„ez a kocsi tulajdonképpen egy versenyautó. Bárkinek
kitöri a nyakát, akik egy
második pillantást mer vetni rá. A Hemi alapjáraton úgy dobálja magát, mint egy
csapágyas kávédaráló, de amikor lenyomod a pedált, akkor ott kezd el igazán
élni, ahol más motorok már éppen feladják…A belsejében nincs semmi NASCAR
szerű, irigy ismerősöknek menőzhetünk a bukólámpákkal, vagy a vastag
szőnyeggel, de az is biztos, hogy egy megtelt parkolóban soha nem lesz gond
megtalálni a kocsinkat.”
...és egy verseny HEMI |
WIN!
Az már kezd világossá válni,hogy az autó
hogy is festett, de vajon mi volt a sikerekkel, amiket el kellett volna érnie?
Célgépek a megfelelő helyen |
Nos, debütálásakor Talladega-ban, éppen
forrongott a levegő, mert az újonnan kiépített versenypálya bizonyos helyeket a
a pilóták szerint nem volt elég biztonságos, így a 99-es rajtszámú autót a
gyári pilóta Charlie Glotzbach helyett a rookie Richard Brickhouse vezette- és
meg is nyerte a versenyt, méghozzá új , 320 km/órás pályacsúcsot felállítva.
Bobby Isaac a második kocsiban 4. lett,
kettőjük között pedig két Charger 500-as foglalta el a rangsort.
A dolog egyetlen szépséghibája csupán az
volt, hogy a nagy konkurens- és Petty akkori csapata- a Ford alig volt jelen az
eredetileg térdre kényszerítendő Talladegákkal, így a boldog ünneplés a
Moparos srácok részéről érthető módon keretek között maradt…a randira csak a
srác jött el.
Nem egyszerű verdát nem lehetett egyszerűen szállítani |
MÁSODIK KÖR: A SUPERBIRD
Talán nem is gondolnánk, hogy Richard Petty személye nélkül a két szárnyas versenyautó nem is jött volna létre.
Nem tudom, milyen érzés lehet ez a tény
az öreg Petty számára, de történhet az emberrel rosszabb is, mint hogy egy
legendás versenyautó csak neki köszönheti létezését.
Egész pontosan kettő is.
Richard " The King" Petty a legendás 43-as rajtszámmal |
A 60-as évek második felében a rendkívül
aktív Moparok biztos erőfölénye kezdett megkopni, méghozzá a Fordnak és a
Mercurynak köszönhetően, az áramvonalasra fazonírozott Talladegák, és Spoilerek
kellemetlen perceket okoztak a Plymouth és a Dodge boxban, mert az egyébként
bivalyerős Hemik rendre egy kicsit alul maradtak a végsebesség tekintetében.
Petty a Plymouth színeiben autózott akkor
már
évek óta, neve összefont a márkával, 101 versenygyőzelméből 92-öt
Plymouth-al nyerte- és volt annyira kemény, hogy csak és kizárólag egy nyertes
autóban volt hajlandó rajthoz állni.
Sorakozó volt Superbird falván |
Így megtörtént a szörnyűség, a 69-es
szezonra a Ford leszerződtette Petty-t aki egy Ford Talladegával kezdte meg a
versenyzést abban az évben.
A rajongókban összeomlott egy világ a
Plymouthnál pedig őrjöngtek, hisz szégyenletesnek találták a tényt, hogy a
szerintük családra hasonlító Plymouth istálló egyik tagja idegenben jár. Petty
amikor megkérdezték tőle, hogy a sokat hangoztatott megtörhetetlen egység
hogy-hogy mégis megtört, azt válaszolta, hogy „ minden családban előfordulnak
nézeteltérések.”
Egy esély volt csupán hogy visszaszerezzék
kedvenc versenyzőjüket, minél gyorsabban egy ütőképes autót lábra tenni. Petty
egyelőre csupán egy évet írt alá a Fordnál, így volt egy kicsi remény, hogy
visszaszerezzék mielőtt a
Dearborn-i gyár végképp megkaparintja magának
szeretett bajnokukat.
Sajnos azonban semmi terv nem volt az új
autóra, azonkívül, hogy a Dodge által már felépített Daytona speciális elemeit
átültetik Petty úr 1970-er elképzelt autójára.
El lehet képzelni, mennyire nem volt ez
ínyéra a Plymouthosoknak, hisz a divizión belül is folyt a rivalizálás erősen…
Abszolút kedvencem. Superbird a szeszcsempészek ajánlásával. |
A következő probléma az volt, hogy az
előző évtől eltérően nem csak 500 eladott kocsira volt szükség , hanem minden
második Plymouth kereskedőre kellett legalább egy Superbirdnek jutnia…ez- ha a
források anno pontosak voltak- 1920 autót jelentett.
A leggyorsabb megoldást ismét a Creative
industries Inc. szállította, a Belvedere karosszérián kicserélték a sárvédőket
a Coronetére, melyhez passzolt az ott is. Később ezt mégis módosították, és bár
a bukólámpák mechanikája megegyezik a két autón, az orr maszk ékje és hossza
már nem- Plymouth plus egy coll, 48 cm- ezen kívül okulván a Daytona esetében
fellépő melegedésből, nagyobbra hagyták az első
Korabeli magazin a az SB tesztjével. |
szellőzőrácsot is. A Superbird
hátsó légterelője még egy kicsit magasabb, mint a Daytonáé, és itt is megváltoztatták
a hátsó szélvédőt, - így minden utcai Superbird kapott bőrtetőt is.
Az alaktényező itt egy kicsit rosszabb
lett, mint a Dodge hihetetlen 0,28 cw-je, így a kocsi valamivel alatta maradt a
200 mérföldes végsebességnek, míg a Dodge felette futott…
A GYALOGKAKUKK
A Superbird természetesen nem hagyhatta
el a talán legvagányabb marketingfogásnak is nevezhető Gyalogkakukk nélkül a
szerelőcsarnokokat, a Road Runner és a rajzfilmből ismert madár már akkor is
rettenetesen menő volt, így annak szárnyára akasztottak egy sisakot és
megszórták vele az egész autót, legyen az orr maszk vagy hátsószárny. A már
ismert „bíp-bíp- duda is helyet kapott ismét a kocsiban-érdekesség, hogy míg a
Daytonák teljes egészében a Creative Industries-nál készültek, a Superbirdek
viszont Plymouth szerelősorokon látták meg a napvilágot.
Nincs vagányabb |
PETTY IS BACK!
Ó igen, Petty ismét a személyes
„pettykék” 43-as rajtszámú Plymouthban tolta a balos köröket a 70-es évadban,
és bár biztosat nem tudunk, de valószínűleg megtanította volna sírni a Fordos
fiúkat, ám egy elég durva baleset a Darlington-i futamon, melynek során
többször megpördült a tetején autójával és a végén félig az ablakon kilógva
állt meg hat versenyre kispadra ültette a kormányvirtuózt. /Ennek a félig
kilógó testhelyzetnek köszönhetően vezették be az oldalsó védőhálókat./
Érdekes módon a Superbirdekért nem álltak
sorban a kereskedéseknél, voltak olyan autók, amik még az 1972-es évet is
tulajdonos nélkül töltötték valami hátsóudvaron, sőt, párat még vissza is
alakítottak „sima” Roadrunnerré, hogy el
tudják adni.
Zseniális versenypillanat. Érezni a lendületet. |
Pedig szégyenkezésre itt sem volt ok, a
kocsi nem volt alulmotorizált, még Six Pack karburátorszettel is lehetett kérni
a 440 ci-s – ebből 650 darab talált gazdára- és összesen 93 Hemi.
Érdekes tény, hogy a regiszter szerint a
valaha legyártott Superbirdek fele a mai napig köszöni szépen, jól van.
ONE YEAR WONDER
A Daytonához hasonlóan a Superbird is
csak egy évig volt gyártásban, egy verzió szerint ez azért volt mert a
módosított kocsiknak megtiltották a versenyt, ám valójában sokkal egyszerűbb okok
miatt ért véget a Szárnyas Harcosok diadalmenete.
Sox & Martin a drag pályán alkalmazta a kocsit.... |
A 71-es
évben a motor hengerűrtartalmát 5 literben limitálták, - vagy pedig az autónak
plusz súlyokat kellett volna, kapnia- így a nagy motoros Moparok egyszerűen nem
lettek volna versenyképesek.
Az autók kezdtek túl gyorsak lenni, sem a
gumik, sem a biztonsági berendezések nem tudtak utána menni a 200 mérföld/ óra
feletti végsebességeknek- így mindenki
érdekében vissza kellett kicsit venni.
Nem tudom, milyen lehetett azonnal 2
litert veszíteni, és mondjuk 200 lóerőt, de el tudom képzelni, hogy pár vagány
pilóta, nem repesett a boldogságtól…
LEGENDA VAGYOK
A rövid gyártási időszak, és a limitált
széria a hihetetlenül izgalmas életútjával és különlegességével a párost a
legkülönlegesebb autók közé emelte.
Az EPA Bird, amit a környezet védelmisek használtak tesztelésre. |
Most direkt nem szeretném megemlíteni a
verdák című rajzfilmet, ahol a „király” karakteréhez ami egy Pettykék Superbird
volt maga Petty adta a szinkront, vagy hogy pár évvel később az F and F sorozat
kitudja hanyadik részében egy nagydarab kopasz srác szintén a legjampibbak
közül választott magának.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése