Amikor a jó ízlés találkozik a szakértelemmel, majd hozzá jön az anyagi háttér akkor bizony ilyen autók jöhetnek létre, mint George Potees Ford Torino Talladegája, melyet a Rad Rides csapata épített fel.
Troy Trepanier nevével először valamikor a kilencvenes évek elején találkoztam: büszkén feszített akkori- elsők közötti- építése mellett, ami egy Pro Box névre hallgató 60-as Chevrolet volt. Még csak 23-24 éves lehetett, de már megfelelt hogy több címlapra is felkerülhessen kocsijával.
Az akkori ízlésnek megfelelően pasztell zöld, szürke tweed kárpitozással, de komplett épített alvázzal és remek finiseléssel.
Ha pontosítok akkor még nem is volt annyira divat ez a stílus, inkább csak az évtized közepére erősödött meg- kijelenthetjük, hogy akkor nagyon is modern és iránymutató volt.
Troy akkor 23 volt ha jól emlékszem, mostanra igazán befutott és Rad Rides nevű cége világhírű lett, ismeretterjesztő csatornákon még külön sorozatot kapott, halmozza a legrangosabb autóépítő díjakat és kreációi egyszerű autóépítésből már művészi szintre emelkedtek.
George Potees abban a szerencsés helyzetben van, hogy egy körülbelül 200 darabos autógyűjtemény büszke tulajdonosa, és projektjeiben sem idő, sem pedig a ráfordított pénzösszeg nem játszik szerepet.
Így tehát minden összeállt, hogy a régi Nascar versenyautók szellemét modern köntösben továbbvivő "Project Talladega " egy lélegzetelállító autó lehessen.
Az 1969-es Talladega a Ford verseny homologizációs okokból legyártott modellje volt a sima Torinokhoz képest más orra, és további csak ezek számára elérhető változtatásokkal, feladata pedig a Moparos fiúk Daytonájának dolgának megnehezítése volt. Sajnos a gigászok harcitánca nem igazán jött össze különböző okoknál fogva, de a Talladega azóta is kívánatos minden benzinvérű számára akár egy ?????
Mindössze 750 darab készült belőle anno, így természetesen nem egye erdeti példányt vettek az alaphoz-pár Mr. Poteetnek ez sem okozott volna problémát- hanem egy Torino GT Fastbackot, mely egyébként nem messze leledzett a megrendelő Tennessee-i birtokától.
 |
| Teljesen új padlólemez, felfüggesztés, és integrált bukókeret |
Annak idején a Fordos Holman-Moody versenyistálló gondoskodott az átalakításokról mint például az előre tolt hűtőmaszkról, mely leváltotta a szélfogóként is funkcionáló eredetit- most Troy és csapata húzott még egyet a huszonegyre.
Az alap autó kimondottan jó bőrben volt, egyedül a taposólemezeket támadta erősen meg a rozsda, ám ez nem is játszott igazán szerepet, mert azt egyébként is szinte azonnal teljes egészében kivágták.
Egy komplett homokfújás volt soron, azután pedig egy stabil vázra szerelték a kocsit, mely egyúttal arról is gondoskodott, hogy a szétszedett karosszéria ne csavarodjon el. Itt már méréseket végeztek a motor, váltó és a hátsóhíd pontos helyzetéről is.
A hossznyúlványokat megrövidítették a tűzfal után, csakúgy mint a sárvédők elejét- ezzel akarták a "feleslegesen" hosszú túlnyúlást megszüntetni, mely a Torino -és más akkori amerikai autó sajátossága.
A lépés tudatos volt,hiszen a változtatások összességében az egész kocsi külsejét voltak hivatottak megváltoztatni, de úgy, hogy a legtöbbet ne is lehessen észrevenni első pillantásra.
Ezért lettek a sárvédőívek is karakteresebbre kidolgozva és a hátsó oldalablak alatti Coca Cola fazont kiadó ívnél és kapott a hátuljára egy integrált hátsószárnyat is ducktail stílusban.
A sárvédők két oldalt a hátsókerekek előtt kaptak mindkét oldalon két légbeömlőt is, melyek természetesen - ha már ennyi meló volt bennük- funkcionálnak is...
BILLET NOSE
Az eredetire megszólalásig hasonlító hűtőrácsot egyedileg maratták ki CNC technikával egy darab alutömbből. Itt nem álltak meg a csodálatos Jon Kaase féle 529-es (8.7 literes) BOSS motor is különleges kiegészítőket kapott, mint például a nosztalgikusabb hatás elérése érdekében a modern hengerenként befecskendező rendszert egy korabeli Hilborn típusú mechanikus injektor házába rejtették el úgy hogy egy deka kábelezés sem látszik. Ez egyébként igaz az egész motortérre is, aki esetleg már megpróbált ilyesmit, tudja, hogy mér önmagában nem egyszerű feladat.
A beltér tudatosan visszamutat a régi versenyautók stílusára, de a színekkel és anyagokkal mégis egy igazán szemrevaló belteret alakítottak ki, A 69-es szezonra a Fordhoz igazolt Richard Petty- Ó gyász!!- például tuti nem pisloghatott ilyen csinos műszerfalra. Itt még a vezetőülés is Mr. Poteet hátsójára lett szabva - mondjuk ez talán nem is csoda. A nyersesség azért tetten érhető, a fényezett kardán alagútból kinyúló váltókar és a pedálok mögött közvetlenül elhelyezkedő
A sárvédők két oldalt a hátsókerekek előtt kaptak mindkét oldalon két légbeömlőt is, melyek természetesen - ha már ennyi meló volt bennük- funkcionálnak is...
BILLET NOSE
Az eredetire megszólalásig hasonlító hűtőrácsot egyedileg maratták ki CNC technikával egy darab alutömbből. Itt nem álltak meg a csodálatos Jon Kaase féle 529-es (8.7 literes) BOSS motor is különleges kiegészítőket kapott, mint például a nosztalgikusabb hatás elérése érdekében a modern hengerenként befecskendező rendszert egy korabeli Hilborn típusú mechanikus injektor házába rejtették el úgy hogy egy deka kábelezés sem látszik. Ez egyébként igaz az egész motortérre is, aki esetleg már megpróbált ilyesmit, tudja, hogy mér önmagában nem egyszerű feladat.
A beltér tudatosan visszamutat a régi versenyautók stílusára, de a színekkel és anyagokkal mégis egy igazán szemrevaló belteret alakítottak ki, A 69-es szezonra a Fordhoz igazolt Richard Petty- Ó gyász!!- például tuti nem pisloghatott ilyen csinos műszerfalra. Itt még a vezetőülés is Mr. Poteet hátsójára lett szabva - mondjuk ez talán nem is csoda. A nyersesség azért tetten érhető, a fényezett kardán alagútból kinyúló váltókar és a pedálok mögött közvetlenül elhelyezkedő
