2015. december 27., vasárnap

TWO LANE BLACKTOP (1971)



Egy igazi Road Movie


Vannak kultfilmek amiket az idő tesz igazán éretté, élvezetessé. Ilyen például a Two Lane Blacktop is, mely annak idején bár tulajdonképpen megbukott, mégis mai szemmel nézve egy olyan mű, melyre minden keménykötésű amerikai -vagy éppen bármilyen-autós jóízűen csettint ha látja.

"NO BEGINNING... NO END...
 NO SPEED LIMIT!"

Voltak idők, amikor sem számítógépes trükkök, mondvacsinált szerelmi szálak, sem egy kisebb banán köztársaság éves GDP-je, de még csak profi színészek sem kellettek ahhoz, hogy Monte Hellman  megcsinálja az egyik legmacsóbb road movie-t.
Hangsúlyozom, nem vagyok filmkritikus, mégis valahogy úgy gondolom a film atmoszféráját úgy tudom talán átadni, ha kicsit belemegyek abba a részébe , mely elsőre talán unalmasnak tűnhet, valójában viszont egy tudatosan, igen jól össze rakott dolog.
S még mielőtt az álművészet -okoskodás vádja érne röviden a lényeg: nem kell mindennek a fenekébe pávatollat dugni ahhoz, hogy jól nézzen ki.


nincs varia- verseny van!

Nincs kérdés és nincs magyarázat, hiányoznak a vad üldözéses részek, Még a szövegkönyv is elférne egy zsebnoteszban- hovatovább a szereplőknek igazi neve sincs- csak a filmben betöltött szerepük után vannak megnevezve- a Vezető, a Szerelő, a Lány, és ott van persze a negatív hős, GTO.


semmi izompóló....de az óra Rolex Daytona.
"Nem lehettek
mindig nomádok!"

Szürke hétköznapok ezek, melyek egyhangúsággal telnek, minden nap ugyan az egy másik városban, egy másik országúton- minden csak a kocsiról szól, hogy tudja amit kell neki, és a lehetséges nyereményről....Igazi Férfijáték ez, szűkszavú, komor és nem éppen tét nélküli. Egy modernkori western, ahol a hősök mattszürke 1955-ös Chevy 150-esükkel keresik a pénzt és -esetlegesen a bajt is.

Még a karakterek sem igazán kidolgozottak,szinte azok is alárendelődnek a cselekménynek-ami viszont szintén alárendelődik a 454-es kézi váltós Chevynek, melyben versenyülések vannak, ordítva darál a diffi, és a hátsóülés helyén egy versenygumi van, amihez egy üvegszálas csomagtartón keresztüllehet hozzáférni.
mindenki a maga feladatát végzi
Mert mindennek a mozgatórugója a verseny és az aszfalt. Nem tudni mi a jövő, de valószínűleg -ahogy azt GTO említi a filmben: "Nem lehettek mindig nomádok!"

Nem kezdő

A Lány a végén lelép egy motoros fazonnal
Monte Hellman a film készítésekor már csinált pár igen jó visszhangot kapott filmet mint például a "Godotra várva" és a vagy az újhullámos westernje a "The Shooting" Jack Nicholsonnal. A kritikusok szerették is, benne látták az úgynevezett "új Hollywood" egyik vezető egyéniségét.
Ezzel a filmmel saját bevallása szerint egy kicsit azt akarta megmutatni ami ő maga sohasem lehetett- bizonyára- bár a feltételezésekkel vigyázni kell- szimpatizált a főhősökkel és azok életmódjával mely középpontjában csakis a versenyzés állt-távolról sem egy tökéletes film volt a cél, csupán szeretett volna egy kicsit belebújni a milliő adta lehetőségekbe.

A Beach Boys, egy vitorlás és némi aprópénz

Megfigyelhető, hogy még a kameramunkával is arra akartak ráerősíteni,hogy mennyire egyhangú jellegtelen környékeken jár  a Chevy- ezzel is csak azt mutatva, hogy mindegy is mi van az út két oldalán, mert másnap már amúgy is valami teljesen más jön.
A főszereplőket is érdekesen válogatta ki, Dennis Wilson a legendás Beach Boys dobosa volt a Szerelő, a Driver szerepébe pedig az akkor éppen igen menőnek számító, szintén muzsikus James Taylor került.
Egyikük sem volt színész, de talán nem is baj, mert azáltal,  hogy gyakorlatilag meg sem próbáltak színészkedni egy olyan atmoszférát kölcsönöztek a filmnek, amiben teljesen hihető volt mindkettejük nem kimondottan túlbonyolított karaktere.
Kevesen tudják, de eredetileg a Driver szerepére Bruce Dernt akarták, aki akkor már befutott színész volt, játszott Hichcock filmjében a Marnie-ban, és Peter Fondával a Vad Angyalban, végül kimaradt a filmből.
Több cégnek is megmutatták a projektet, de mindenki beleszólást is szeretett volna a filmbe, amibe viszont Hellman nem akart belemenni.
Végül Ned Tanen, egy fiatal vetető az Universal Picturestől adott szabad kezet és 850.000 dollárt a filmhez, ami egyébként már akkor sem számított nagy összegnek egy komplett mozi leforgatásához. Mondhatjuk, Tanen jó fej volt, de azért elég óvatos.
Egy kidobott és pár nap alatt újra írt forgatókönyv után vészesen közeledett a forgatás ideje, és még nem voltak meg a főszereplők- végül az utolsó pillanatban jött képbe Wilson és Taylor- ő legutolsóként castingolt, miután Hellman véletlenül meglátta egy óriásplakáton és megfelelőnek tartotta.

Kőarcok
Will Corry eredeti novelláját végül Hellman  Rudolph Wurlitzernek mutatta meg, aki akkor már underground stílusban szintén keresett volt. (Az ismerősen csengő név nem véletlen, az úr leszármazottja a csodálatos zenegépeket gyártó famíliának.)
Wurlitzer mindössze 5 oldalt olvasott el és letette a könyvet, mondván, érdektelen, de megállapodtak Hellmannal, hogy az alapötlet a két férfiról akik versenyzéssel töltik életüket megmarad. (talán csak azt leszámítva, hogy eredetileg az egyik szereplő színes bőrű lett volna. )
Ezen kívül eredetileg is egy 55-ös Chevy szerepelt a forgatókönyvben, a GTO-t csak az átiratkor találták ki, mondjuk az akkor egyrészt új volt 455-ös óriásmotorjával, és jampi volt Judge nevével....
Oates profin hozta a kissé szétcsúszott idegrendszerű pasast.
Ezután Wurlitzer egy motelben felkészült az írásra, autós magazinokat olvasott, és kijárt a San Fernando Valley-i racerek közé, hogy magába szippantson egy kicsit azok stílusából, életéből.
Technikailag Wurlitzernek bizonyára szüksége is volt az okulásra, mert saját bevallása szerint előtte nem igazán tudott megkülönböztetni egy kocsit egy tehéntől.
Corrynak sem kellett kétségbe esnie, ugyanis, bár forgatókönyve nem kellett, rendesen ki lett fizetve: állítólag a pénzből vett egy vitorlást, és hosszú ideig csak hajókázott kislányával.
A forgatást végül 1970 Augusztusában kezdték el, amikor a 30 fős stáb és az öt kocsi- 3 Chevy és 2 Judge GTO - Flagstaffnál belekezdett  forgatásba.
Minden esetleges és spontán volt - Hellman azt szerette volna ha minden amennyire lehetséges realisztikus legyen, a folyamatos mozgása a stábnak erre jó alapot szolgáltatott  erre még azzal akart rájátszani, hogy a másnapi forgatókönyvet csak esténként osztotta ki: ez csak Taylort zavarta, ezért kérésére kiharcolta, hogy megkapja előbb, hogy fel tudjon készülni.
Nos, onnantól kezdve bele sem pislantott.
Az utazás során jártak Los Angeles-ben, Új Mexikóban, Arkansasban és Texasban is.

Kevés reklám, jó kritika
Tény hogy a kritikusok az 1971-es megjelenéskor igazán nem nyilatkoztak negatívan a filmről, akkoriban egyébként is divatosak voltak a kissé hippi,  vagy rocker  stílusú road movie-k, méltatták a filmből áradó coolságot és a lényegre törő megközelítést.
Rendező és Rocksztár
Volt azonban kis probléma, mégpedig, hogy miután az Universal fejese Lew Wassermann látta a bemutató előtt a filmet, nos finoman fogalmazva is utálta azt.
Csupán pár rádióreklámot kapott, a bemutatás előtt, a nagy napon - 1971 július 4.-én pedig szinte semmit, amit azzal indokoltak a marketingesen, hogy amúgy is elutazik olyankor mindenki otthonról. Marhák, mindenki ki van rúgva!
 Címlapon-de kevés volt
Ennek ellenére a nagyobb városokban, és ahol a mozik hajlandóak voltak egy kis hírverést csapni nem kongtak a filmszínházak a vetítésekor.
Így természetesen a reklámra sem költött a cég gyakorlatilag semennyit, amin viszont meg is látszott a bevételeken is, hiába a két rocksztár főszereplő és a jó nevű színész Warren Oates.
Itt a forgatókönyv írója arcoskodik éppen


Utóbbi egyébként díjat kapott a filmbeli karakter megformálásáért , mint legjobb mellékszereplő.
Érdekes szereplők egyébként is voltak a filmben, Rudy Wurlitzer  a forgatókönyv írója a film elején a Chevy ellen vesztes  a zöld hot rod sofőrjét játssza, Monte fia a közúti balesetes jelenetben tűnik fel, de ott van Monte felesége és Taylor akkori barátnője is pár pillanatra.
Sőt, miután Monte ragaszkodott, hogy a kocsik valóban utazzanak és megtegyék a távolságot, így sok helybélinek is jutott a megtiszteltetésből, hogy statisztálhatott a filmben. Lehet, hogy nekik egész életükben az volt a legizgalmasabb dolog ami történt velük.
Szintén a realitás szolgálta alátámasztani az is, hogy sem sminkest sem pedig a szokásos  jelmezkészletet nem vittek- a ruhákat használt ruha boltokból szerezték be.

Az egyikben tunnel ram volt...
Sok jelenetet egyébként tudatosan a 66-os úton vettek fel, mely akkor már hanyatlásnak indult, és ezt érezvén Monte egy régi lassan eltűnő romantika érzését is vissza akarta hozni, mielőtt az végképp eltűnhet a modern úthálózat egyhangú rengetegében. 

...ebbe pedig egy klíma- a hőség miatt

Taylor sokáig meg sem nézte a filmet: utálta magát visszanézni
A stoppos lányt Laurie Bird  játszotta aki elsőfilmes volt szintén, mindössze 17 éves és egy három órás meghallgatás után került a stábba.
Az egyetlen, már kezdettől fogva kiválasztott  "igazi" színész volt a sárga JUDGE GTO-t vezető Warren Oates, aki tulajdonképpen egy pszihopatát játszik, vadonatúj, és igen sárga GTO-jával.

Stopposokat vesz föl, akiket mindenféle, általa kitalált történettel szórakoztat, és pián és aszpirinen él-ő az aztán aki versenyzést provokál a kimondottan szakadt külsővel rendelkező Chevyvel- egészen Washingtonig...
Ezt a külső bukókeretet a negyed mérföldön leszerelték....
Meggyőződve saját Pontiacja felsőbbségéről minden áron győzni akar- de igazi harc itt is csak a verseny erejéig alakul ki mert amikor segítségre van szüksége akkor a srácok megjavítják autóját, és összeszedik amikor részegségében ájultan hever-miközben Ő rendszeresen kihasználja azt az időt hogy előnyhöz jusson amikor a srácok éppen gyorsulási versenyen vesznek részt, hogy pénzt szerezzenek.

CSAPÓ!
A forgatáshoz 3 Chevrolet állt rendelkezésre, érdekesség, hogy ezek közül az egyikbe egy egyszerűbb 454-es blokkot szereltek egy négy torkú karburátorral, míg a motorteres jelenetekhez egy komolyabb, tunnel ram-os  nagy blokk került. Előzőben viszont egy klímát is szereltek, ami a sivatagi jeleneteknél volt hivatott segíteni az amatőr színészek dolgát. Valószínűleg ez lehetett az is, aminek kissé halkabb volt a motorja, hogy egyáltalán fel lehessen venni a belső kamerás felvételeket.
Hurst váltókar,  egyenesfogazású kézi váltó
Hogy mennyire, figyeltek a részletekre, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a kocsik hangfelvételeit- konkrétan a motorhangokat -később is felhasználták, mert olyan jól szóltak, amit nem minden esetben tudtak utánozni.
A váltó a versenykocsiban egy 4 sebességes kézi váltó volt M22 jelzéssel, a hátsóhíd pedig egy 1960-as Oldsmobile-ból származott, és természetesen sperrdifferenciálművel rendelkezett.

A 454 BBC ami a Chevyben dübörgött például a Smokey and the Banditban- többször szinkronizálta Burt Reynolds Trans Am-jét, ami egyszerűen nem tudott hasonlóakat kipréselni magából.
Persze bizonyára lehetett volna vele trükközni, nem kellene temetni a 400 ci-s Pontiac motorokat, de egy nyitott rendszeres 454 már készen kínálta azt, amit amúgy csak sok munka árán tudtak volna prezentálni a filmesek, lévén az ominózus kocsi- a háromból a legbrutálisabb- valóban egy hamisítatlan versenyautó volt...naná, hogy dögösen szólt.
Mára már Hellman sem tudja, hogy igazi Judge volt-e a GTO.
A forgatás után sem lettek eldobva a kocsik, az egyik például egy évvel később átfényezve és kissé átalakítva már igazi világsztárrá avanzsált, kevesen tudják, de a visszatérés Bob Falfa verdájaként történt az American Graffiti-ben ahol a pisi sárga Milner kupéra vadászott.

A Pontiac GTO "The Judge" állítólag egy 455-ös motorral szerelt példányok voltak, melyek teljesen széria felszereltséggel rendelkeztek, ahogy a gyár átadta őket a forgatásra, csupán egy garnitúra Keystone alufelnit kaptak, hogy egy kissé forróbban legyenek.
Monte egyébként a forgatás befejeztével még hónapokig használta az egyiket naponta, de végül megvált az Orbit Orange színű autótól, mert állandóan megállították vele a zsaruk.
Kérdésére, hogy miért lehet ez, az egyik rendőr azt mondta, hogy a feltűnő színe lehet.
Az első vágás után az anyag már csak 3 és fél órás volt- a szakemberek és a film készítői rendesen megszenvedtek, míg ezt összezsugorították az alig több , mint másfél órára.
Az utolsó jelenetben egész egyszerűen elolvad a film, de nem műszaki hibáról van szó, a készítők így szerették volna nyitva hagyni a folytatást, ezzel is jelezve, hogy bármi lehetett bármikor a történet vége.

Igen, Tarantino is kedveli ezt a filmet- lásd Halálbiztos zárójelenet...
UTÓÉLET 

A filmet sokáig nem jelentették meg hivatalosan a benne elhangzó dalok tisztázatlan jogdíjai miatt- amik egyébként távolról sem adnak olyan alapot a mozi hangulatához mint más, hasonló mozikban, de végül mégis sikerült megegyeznie az Universal illetékeseinek, így a DVD forgalmazásnak sem volt a továbbiakban akadálya.
Hellman egyébként társproducere volt Quentin Tarantino  első filmjében is, a Kutyaszorítóban is, szóval ő későbbiekben is szerette a vagány vállalkozásokat.
Ki-ki eldöntheti hogy szereti e- ezt a filmet, mindenesetre a Rotten Tomatoes közönségénél a tetszési indexe 90 százalék felett áll, ami bizonyára jelent valamit.
Tehát érdemes megnézni a Two Lane Blacktop-ot, ha valaki fogékony azokra az időkre esetleg megspékelve néhány dögös autóval mert ahogy a projekt atyja Monte Hellman egyszer kijelentette: "Minél jobban bömböl a motor, az annál jobban elnyomja a hétköznapokat."
THE END
















2015. december 18., péntek

Amikor a Pontiac főnök lett

Pontiac Performance 1957


Sporthoz nem szokott az ember nadrágtartót felvenni, inkább valami kényelmeset, sportosat, mely viselet segíti a mozgásban.
Sajnos azonban a Pontiac az ötvenes években inkább az a nadrágtartós, középkorú imázzsal rendelkezett, mely egyáltalán nem volt alkalmas arra, hogy dicsfénybe burkolja a márkát- nem beszélve a magasabb eladási statisztikákról.

Az  egyetlen megoldás az volt, hogy  a versenypályán is bizonyítsanak a divízió autói.
És itt jött képben ismét egy ismerős név: Semon Emil "Bunkie" Knudsen.

A Pontiacok abban az időben igazi papa autónak számítottak, robosztusságukkal, tisztességes minőségükkel meg tudták győzni  vásárlórétegüket, ez azonban nem volt elég.
Talán mókás a sok műanyag toll, de nem menő

A forró 55-ös Chevy-k is robosztusak voltak, de amellet még dögösek is,- ez hiányzott a Pontiac-okból.
A helyzet olyan elszomorító volt, hogy a kocsikon végighúzódó krómcsíkot a kegyetlen nép sokszor nadrágtartónak csúfolta- utalva ezzel a tulajokra is.
Van abban némi igazság, hogy olyan autót ami öreges a
 fiatalok nem vesznek, viszont fiatalos autót idősebbek is vásárolnak- ha másért nem akkor azért, hogy maguk is frissebb színben tűnjenek fel. Knudsen bizonyára tudta, hisz ezt például ő mondta.

1956 Júliusában aztán az éppen  kinevezett Bunkie Knudsen azonnal eltávolítatta a kocsikról a "Silver Streaks" csíkokat- ez volt  az első lépése a Pontiac márkát borító porréteget lefújja. (ez bizonyos szempontból pikáns volt, mert  a hosszant futó díszléceket Knudsen apja, Big Bill vezette be 1935-ben. )


Érdekes módon a Pontiac mielőtt a fiatalság átvette volna a vezetést már felállított egy komoly csúcsot.
Valószínűleg itt még nem a márka arculatának fiatalítása volt a cél, hiszen  Ab Jenkins, aki nagy névnek és igazi veteránnak számított a csúcs sebesség rekordok és a bonneville-i versenyek világában 1956-ban 73 (!) évesen  egy 285 lóerős magas sűrítésű, négytorkú karburátorral egy 24 órás csúcsot, mely során 189 km/ órás átlagot ért el, és 2841 mérföldet tett meg! Fia, Marv szintén részt vett a csúcs felállításában, és később azt mondta ,  "Apám nélkül a Pontiac megmaradt volna nyugalmazott miniszterek autójának". 

Ab Jenkins nem sokkal később szívrohamban elhunyt,- talán a Bonneville név lehetett egy kis megemlékezés is a Pontiac részéről...


Persze ennyiben nem maradhatott a dolog, ugyan a teljesítmény  figyelemreméltó volt és bizonyította is, hogy azért egy Pontiac-ot korántsem  kell azonnal az öregek otthonába küldeni, de a java csak ezután jött.
Knudsen és emberei célja az volt, hogy a márkát kiküldje a versenypályákra, és így egy kis rumlit csináljon körülötte.
A csúcs Bonneville


Ezt egy elindított sportprogrammal óhajtotta kivitelezni. Az ötvenes évek egyébként is kicsit másképp viszonyult a versenysporthoz- egy győzelem a diadalmaskodó típusoknál azonnal lecsapódott a kasszák csilingelésénél is.
Egy Nascar futamon
A legpopulárisabb versenyek akkor a gyorsulási, a csúcssebességi rekord és az akkor még fiatal NASCAR széria volt.
Természetesen Knudsen előtt is indultak Pontiacok versenyeken de az igazán átütő sikerek elmaradtak, akkoriban leginkább Junior Johnson tudta felkelteni a figyelmet azzal, hogy versenyautójával majd minden alkalommal fejre állt a Daytona-i homokos pályán.

FEJETLENSÉG
A Rochester karbikra csak egy eredeti légszűrő 5000 dollár!
A Pontiac név egy Ottawa törzsfőnöktől származott aki anno 1763-ban blokád alá vette a fiatal Detroit városát harcosaival. 
Bár ilyen  történelmi volt a gyökere a Pontiacnak, és az évek során szebbnél szebb orrdíszeket kaptak a kocsik az indiánok inspirálta témában, Bunkie Knudsen ellentétben elődeivel nem tűzzel-vassal, de rendesen megritkította az indiánfejeket a kereskedések környékén- mintegy ezzel is mutatva, hogy szakít mindenfajta hagyománnyal. Sikert akart, még akkor is, ha mindent le kellett söpörnie az asztalról.

A tripla karburátoros motor csodálatos emblémája.
Az agilis, hobbi szinten szintén versenyző akkor a General Motorson belül legfiatalabb divíziófőnök Knudsen mindössze 43 éves volt, és pontosan tudta, mire vágytak a fiatalabb vásárlók.Pontosan arra, amire ő is.
 Maga mellé vett olyan neveket, mint a 41 éves Pete Estes, és az akkor 31 éves John Delorean- róluk a későbbiekben még sokat fogunk hallani, mert mindenben benne voltak, ami érdekes lehet amerikai autós témában....

A típuselnevezésekhez nem nyúlt egyelőre, maradtak a Star Chief, Cheftain, és a Super Chief modellek, de 1957-ben csatlakozott hozzájuk a Bonneville típus is, mely egyértelműen a sós sivatag versenypályájára tett utalást.

A Bonneville 347 ci-s(5.7 literes ) befecskendezős motorja
És még mennyire, hogy azt tette- a Full Size convertible egy 310 lóerős befecskendezős motort kapott, mellyel kiemelkedett a legtöbb hasonló kocsi közül, főleg, hogy mindössze 8,1 másodpercet kért a sprinthez 0-ról 96 km/órára.
Mindössze 630 darabot gyártottak belőle, de ez már elég volt, hogy felfigyeljenek: valami készül a wigwamokban.

Persze ott is voltak negatív felhangok,egyesek szerint Knudsen csak saját verseny iránti rajongását élte ki a Pontiac számlájára, ezek később csúnyán citromba haraphattak, mert rövid idő alatt a Pontiac a hatodik helyről felugrott a harmadikra ami az eladási statisztikákat illeti. csupán a Ford és a Chevrolet tudta megelőzni...
 


AMA baj


Cotton Owens Daytonában
1957-ben financiális okokból az amerikai autógyártók szövetsége ( AMA) úgy határozott, hogy felfüggesztik a gyárak direkt versenyprogramját, így ezután azon tehetséges privát istállókat támogattak.

Az egyik ilyen Pontiac lovas Cotton Owens volt, akit megnyertek a Daytona 500-ra. Owens egy Ray Nichels által felspécizett kocsival állt rajthoz,és először tudott a verseny után felállni Pontiac kormánya mögül a dobogó legtetejére. (Győzelméért 4250 dollárt kapott.) Ő az elkövetkezendő években is sikeresen versenyzett a márkánál, egészen 1962-ig.


Ez azonban csak a bemelegítés volt 1957-ben, már az új filozófia jegyében John Zink egy  Cheftainnal, mely a Pontiac belépőmodellje volt a repülő mérföldön futott egy 141,2 mph-s( 226 km/órás)  csúcsot. 
A kocsit normális körülmények között egy a két versenyző vezette volna- Jimmy Reese vagy Darel Dieringer- de ezúttal maga Zink ült a hatalmas kormánykerék mögé.
A kocsi egy alapmodell volt, mellőzött minden extrát ami súlyt okozott volna, egyedül a dogdish dísztárcsák voltak rajta- kivéve, ha éppen verseny volt, mert akkor azokat is lepattintották.
Hot Rod címlap: egy évvel azelőtt még elképzelhetetlen lett volna

A mindhárom sebességet a kormányoszlopról lehetett kapcsolni,  és még egy pár versenyülés sem volt a kocsiban, a széria padülésbe süppedve kellett nagyot menni a sofőrnek.legalább egy bukókeret volt az utastérben, igaz ezt sem bonyolították túl....

NASCAR MOTOR

Ilyen hangzatos neve volt a 347 ci-s 3 karburátorral felszerelt erőforrásnak, mely 10:1 sűrítéssel rendelkezett, és elvileg 317 lóerőt adott le 5200-as fordulatszámnál.
Ez a motor a Pontiac programban is megtalálható volt, 290 lóerővel Zink nyolchengerese viszont majdnem biztosan többet is tudott, hála egy McKeller vezérműtengelynek, és pár apróságnak, amit a Pontiac versenyrészlegéről beszerzett. Normál földi halandónak meg kellett elégednie 244 lóerővel, mely erőforrás mögé választhatta a Syncromesh manuális vagy az egyik automataváltót a kettő közül. ( Hydra -matic, vagy az ultra menő nevű Strato-Flight Hydra -matic-ot. Micsoda intergalaktikus utazásokat lehetett volna tenni egy ilyen váltóval szerelt Pontiac-al! A végtelenbe és tovább, hogy azt Buzz Lightyear örökbecsűjét idézzem... Szinte kár, hogy Észak Carolina és Texas ugyanazon a bolygón helyezkednek el. 
A 347 ci-nél volt még egy kisebb motor is 316 ci-vel, de most nem az a lényeg, hogy mivel lehetett eljárni a boltba, hisz annak 205 lóereje is elégséges lehetett, hanem hogy mindössze egy év alatt milyen változásokat tudtak Knudsenék elérni a márkánál.
Valahol itt lehetett az az imakönyv


Zink és csapata a szóban forgó versenyautón természetesen  futóművön erősebb rugókat és lengéscsillapítókat használt, a fékek viszont dobok voltak körbe- ezek fejlesztése helyett csak egy imakönyvet tettek a kesztyűtartóba. Valószínűleg.

 
A sikereknek hála a családi autóként és az idősebb publikum márkájaként elhíresült Pontiac már 1957-ben a Hot Rod magazin címlapjára került- ez korábban gyakorlatilag elképzelhetetlen volt.



Jellemző módon, csak hogy lássuk, mekkora volt a teljesítmény iránti igény, a következő évben 1958-ban már egy 370 ci-befecskendezős motor volt a Bonneville-ben 300 lóerővel,  a rákövetkező évben már jött a csodás 389ci-6.5 liter- majd pedig a 421 különböző változatai is.Ezzel a Pontiac egyértelműen megszabadult az öreges imázsától és sportos divíziójává vált a General Motorsnak.

Ne felejtsük el, hogy az imént említett 389 ci volt az ami segített egy olyan autó megépítésében ami egy egész generációt hozott létre és amely minden Izomautó ősatyjának is tekinthető- bár ez kissé pátoszos és elcsépelt, na mindegy, lényeg, hogy a legdögösebbek legdögösebbike, a GTO.

De ezt majd egy másik alkalommal vesézzük ki.









2015. december 8., kedd

Cadillac V16 széria 1930-1940



A felső tízezerhez tartozni bizonyára igazán kellemes időtöltés.Nincs ez másként az autógyárak tekintetében sem főleg, ha olyan magas árfekvésű, luxusmárkáról van szó, mint a jónevű Cadillac.

Bár a General Motorshoz tartozott, 1927-ben az alsóbb osztály felé megnyitott La Salle  után  valami különlegeset akartak piacra dobni, mellyel a többi prémium márkát akarták megszorongatni.
Ehhez egy addig sosem látott motort kreáltak.
1930-tól a  Cadillac 16 hengeren játszotta az elegancia és kifinomultság finom dzsezz zenéjét, ahol a hangszereket a motor maga, a díszletet pedig a kis szériás karosszériák jelentették.



Csúcsratörés

Talán kicsit erős a párhuzam, de ha belegondolunk, hogy a VW tulajdonában van többek között a Bugatti is, akkor valahol érthető, hogy már a húszas években a General Motors mit a legnagyobb autógyártó  minden addiginál elegánsabb, előkelőbb sorozatot akart építeni a Cadillac divíziónak.
Fleetwood style hét személyes Town Brougham

A fő vetélytársakat a Packardot és a Duesenberget akarták elsősorban megszorongatni az új 16 hengeres motorokkal.
Bill Strickland a nagyfőnök 1927-ben adta ki a parancsot, hogy kezdjenek el fejleszteni egy teljesen új, minden addigi erőforrást felülmúló erőforrást.
Kétüléses kupé 

Strickland kívánsága volt, hogy sem feltöltő, sem 4 (!) sebességes váltó , sem pedig túl magas kompresszió nem jöhetett számításba.

A maximálisan lehetséges legfinomabb járást 16 henger segítségével óhajtotta elérni, hogy az akkoriban már 12 hengeres motorokkal kísérletező Lincolnt, Packardot és Pierce Arrow-ot azonnal megelőzze.

Titkos levelezés

Lawrence P. Fisher még 1925-ben felkérte a Marmornál dolgozó Owen Nackert, hogy vezesse a motorfejlesztő részleget. A fejlesztés meglepően nagy titokban folyt, többször 12 hengeresnek állították be az újdonságot és többször is arra utaltak, hogy valami busz, vagy haszonjármű motorról van szó. Nacker egyszerre dolgozott a 12 hengeres motoron is, felhasználva ugyanazokat a szerszámokat és gépeket, -így csak a legközelebbi mérnökök tudták csak hogy valójában mi is a projekt.

Limitált fordulat

Az akkori időkben a kohászati, hűtési és kenési rendszerek nem engedélyeztek egészséges keretek között 4000 fordulat/percnél sokkal többet, a nagy hengerűrtartalmú motorok voltak a megbízhatóbb megoldások, hátrányaik, mint a nagyobb súly és fogyasztás ellenére.

A 76.2 mm furattal és 101.2 mm lökettel rendelkező motor már 1200-as fordulatszámon 433 Nm forgatónyomatékot adott le.
1937-es Cadillac  katalógus
A kevésnek tűnő 175 lóerő is alacsonyan volt megadva, valóságban 200 lóerő körül mozgott a teljesítmény, de szükség is volt rá, mert a kocsik, melyeket meghajtott, általában 2500- 2700 kilogramm között mozogtak menetkészen.
A végeredmény egy 45 fokot záró, relatív-legalábbis akkori viszonylatban- kis hengerűrtartalmú 452 ci-s ( 7.4 literes) öntött alumínium blokkos motor volt, hengersoronként egy-egy karburátorral és vákuumtankkal.
A kovácsoltvas főtengelyes motort 5 gumiágyazott bakkal szerelték bele az éppen kívánt karosszériába, minden egyes alkatrészt centíroztak és grammoltak, hogy a lehető legfinomabb járást garantálják.
öntött alumínium blokk, hengersoronként egy karburátor

Érdekes részlet, hogy a motoroknál kimondottan odafigyeltek a külsőségekre is, mindenhol polírozott és fényezett alkatrészek, elrejtett kábelkorbács gondoskodott róla, hogy ha éppen a sofőr olajszintet ellenőriz, akkor is megfelelő legyen az autó megjelenéséhez a motortér.Ehhez hozzájárult a többször is alkalmazott áltűzfal, mely mögött elrejtették a különböző csöveket , és kábeleket.

Szinkrontánc

A pazar motorhoz más újdonság is járt, a Syncro -Mesh váltó már egy évvel korábban szinkronizált második és harmadik sebességet kapott. Remekül harmonizált a selymes járású motorral, melynek rettenetes, folyamatosan rendelkezésre álló nyomatéka szuverén módon mozgatta az autót.

Az első V16-os motorokat 1930 áprilisában kezdték el árusítani, de párhuzamosan a 12 hengeresek is kínálatban voltak.
Persze extrák már léteztek abban az időben is, volt például fűtés rendelhető, és rádió is-mely egyébként igen borsos felárral járt.Utóbbi technikailag még nem volt kiforrott, beszerelése macerás volt, teljesítménye pedig ...nos...meglehetősen átlagos.

1934-es Victoria Coupe-egy darab készült



Egy ilyen nagyon sokhengeres Cadillac 5-és 8 ezer dollár között volt megvásárolható- összehasonlításképpen egy Chevrolet már 600 dollár alatt hazavihető volt. 
A hölgy stílusából ítélve ő kevésbé modell, mint inkább tulajdonosa lehetett ennek a 7x gyártott kupénak
A csúcson a Town Sedanok álltak, melyek 9000 dollár körül voltak, de ezt pár apróság hozzárendelésével könnyedén át is lehetett lépni. Ezért már igen szép házat is lehetett kapni annak idején bizonyos környékeken.
a chicago-i autókiállításon debütált a 3 darabos Aero Coupe

Bár az alvázak tulajdonképpen megegyeztek a 8 hengeresekével, hosszabbak és nehezebbek is voltak azoknál, elől- hátul félelliptikus laprugókkal a kornak megfelelően, körben hidraulikus fékekkel.


A Cadillac akkoriban már gyártott 8 és 12 hengeres autókat, itt azonban a koncepció az volt, hogy a különleges motorhoz különleges autók is jártak. mondhatjuk, hogy mind egyedi volt, mert nagyon alacsony darabszámban készültek és rendkívül drágák voltak. Míg a kisebb variánsok teljesen szériaautók voltak a V16-os kocsikról ez nem volt egyértelműen elmondható.

A karosszériákat a Fisher és a Fleetwood kínálta, a pár éves pályafutás alatt több, mint 70 (!) kézzel épített forma volt lehetséges, melyek gyártási száma 0 és 438 között mozgott. Természetesen a kor nagy autóépítő mesterei is több Cadillacek karosszáltak újra, mint például a Sautchik, Vanden Plas, Pinin Farina is.

Igen, a nulla gyártási szám is stimmel, mert volt olyan variáns is, ami bár meg volt tervezve,  gyártható is  lehetett volna, de senki sem rendelt belőle végül. Ezen kívül volt két darabos és három darabos verzió is, mint például az 1933-as  5 személyes  Convertible Victoria.
1933

A katalógusokban szerepeltek egy darabból készült, vagy V alakú szélvédők különböző magassággal, ível és egyenes övvonalak, magasabb vagy laposabb motorháztetők, különböző ívű sárvédők- minden elérhető volt amit a jómódú vevő csak kívánt, a variációk mennyisége szinte zavarba ejtő volt.
1930 Special Phaeton hátsó műszerfal, sebességmérő és 8 napos időórával!

Aki még innen sem tudott választani, az rendelhetett guruló alvázat is, melyet aztán kedvenc autóépítő cégénél felöltöztethetett- ha ez megvolt, jöhetett a Color Book a megfelelő színmintákkal és a több mint 40 féle belső kárpit anyaggal.


Válságos kezdet

Az 1930-as év, amikor a szuperszéria debütált, nem volt kimondottan szerencsés időszak - a nagy gazdasági válság, rányomta bélyegét az autóeladásokra is-és persze azon kívül is tulajdonképpen mindenre.
 Mégis az első évben azonnal 2219 darabot értékesítettek belőlük- ha kicsit engedékenyebben nézzük, és hozzá számoljuk a 12 hengeres modelleket is, akkor már 9000 darabról beszélhetünk, ami igen szép példányszám egy ilyen prémium sorozatban.

Mindenképpen említést érdemel a Madame X sorozat,  melynek darabjait kimondottan szögletes , modern vonalú oldalablakairól lehet felismerni- micsoda név! Ezek  állítólag az 1929-es filmről kapták nevüket, melyet  eredetileg Alexandre Bisson írt. (a művet Magyarországon is bemutatták Névtelen Asszony címmel Bródy Miksa fordításában.)

Ha már film és kaland

Ez nem egy Cadillac prospektus
Kissé talán romantikusak az elképzeléseim, de szinte látom magam előtt, ahogy bankárok, filmszínészek mellett hallgatag, puhakalapos fickók is besétáltak kíséretükkel a szalonokba, hogy megrendeljék a legtöbb hengeres Cadillacjüket, melynek árát rejtett ajtók mögött megbúvó csehókban árusított whiskey eladásával óhajtották kiegyenlíteni. (mindenki a nagybőgőst és a szaxofonost keresi, de vigyázz Foghegy Charlie-val! ) :)
Az biztos, hogy a leghíresebb gengszter, Al Capone több másik mellett tulajdonosa volt egy 1930-as V16 Armored Imperial Sedannak.

Remélem , nem bánja

Mikor éppen Mr. Capone nem tudta használni az autót, mert éppen más elfoglaltsága támadt, a Pearl harbor-i támadás után Franklin D. Rooseveltet ezzel a kocsival szállították- éppen nem állt rendelkezésre megfelelő páncélozott kocsi- az elnök csak annyit fűzött hozzá: "Remélem, Mr. Capone nem bánja."
Gangszeréknél fontos adat lehetett, hogy míg a nehezebb modellek, körülbelül 130-135 km/ órás sebességre voltak képesek a könnyebbek megfutották a 160 km/órát is.
Fogyasztásról teljesen felesleges lenne írni, de egy adat van , mely 29,4 literes fogyasztásról számol be száz kilométeren.
Pinin Farina Boattail roadster

Stílusteremtő

A Cadillac-ek egyébként nagy hatással voltak az autógyártásra az egész világon, a speciál karosszériás autók bizonyos részletei pár éven belül már tetten érhetők voltak más országok márkáin is, mint például a Mercedesek egyes modelljein.
A későbbiekben elterjedt "Banjo style" kormányt is először ezekben a kocsikba szerelték: később sokféle verzióban gyártották, sőt, a mai napig megrendelhetők után gyártottként a hot rodok aftermarket piacán.
A legendás kormánykerék

1934 től már hivatalosan már csak a Fleetwood szállította a karosszériákat, melyeknek  stílusát az akkor éppen futó többi Cadillac modellhez igazították.
1937-ben minden kezdett megváltozni, a csodás 452-es erőforrást leváltották egy oldalszelepelt a V8-as motorból fejlesztett variánsra, mely ezúttal 135 fokot zárt, 7.1 literes hengerűrtartalmából 188 lóerőt merített. A 12 hengeresek gyártás teljesen beszüntették.
1937 Cadillac V16 Dual Cowl Custom Sport Phaeton


Az egyszerűbb motorokkal lényegesen olcsóbbá váltak az autók is, de ennek ellenére a darabszámok tovább estek- mit estek, zuhantak!

1938-ban 311, 1939-ben már csak 136, az  1940-es évre maradt mindössze 61 példány. Valószínűleg pontosan a saját exluzivitásának elvesztése volt a véget jelentő momentum is a V16-os Cadillac-ek pályafutásában, hisz az utolsó modellek sajnos már nem sugározták az  a lélegzetelállító eleganciát, mint korábban- így aztán felesleges volt megvenni őket, hisz olcsóbban is lehetett már Cadillac-el autózni hasonló színvonalon.
mindent elmond....


A 452-es széria modelljei megérdemelték a "Standart of the Word" szlogent, s bár ezt alaposan beletaposták a későbbiekben a földbe néhány olyan autóval, ami nem volt a közelében sem ezeknek a technikai csodáknak, legalább már tudjuk, hogy voltak idők, amikor valószínűleg valóban a Cadillac volt a világ egyik legjobbja.